Jelentem, pénteken megnyitottam a szezont. Mármint a Deutsche Oper évadját – mintegy száznegyvened magammal. Talán felületes számításom szerint körülbelül ennyien ülhettünk a nyugat-berlini operaház parkolójának felső szintjén, ahol a járvány óta időnként voltak koncertek. Majd hosszú, többhónapos szünet után június 4-ikén ismét. A ház intendánsa, Dietmar Schwarz szeretettel üdvözölte a néhány szerencsést, akiknek sikerült fél óra alatt elkapkodott jegyek egyikét online megszerezni. Amiért külön hálás vagyok barátnőmnek, akinek részvételemet köszönhettem.
Rendhagyó volt ez a szezonvégi szezonnyitás. A jegyek névre szóltak, de miután az esemény szabad ég alatt zajlott, ezért mindenféle teszttől eltekintettek a szervezők. Az egymástól nagyvonalú távolságban elhelyezett széksorokban minden harmadik helyen lehetett ülni, így a „telt ház” eléggé hézagos volt – lásd a mellékelt fényképen.
Az esemény maga a „Jazz találkozik az irodalommal” szabadtéri fesztivál három koncertjéből álló sorozatának első produkciója volt: Joseph Conrad amerikai szerző „A sötétség mélyén” c. kisregényének feldolgozása. (A könyv több Oscar-t nyert híres adaptációja Francis Ford Copolla 1979-ben forgatott filmje „Apokalipszis most”.) John von Düffel ismert szerző és performance-költő Manfred Honetschläger zeneszerzővel közös alkotása ez a jazz-melodráma, amely a szöveg és a fent említett jól ismert film alapján meghívja a nézőket (inkább hallgatókat) egy fejben zajló mozira. A darab maga a Deutsche Oper megbízásából készült „Auftragswerk”, a tragikus gyarmatosító történet sokszínű akusztikus aláfestése az operaház Big Band-jének előadásában. Von Düffel felolvasásában hallhattuk az általa újra fordított Conrad-szöveget, természetesen kivonatolva, melynek részleteit egy-egy zenei betét választ el egymástól. Lenyűgöző élmény volt. A korlátozott számú hallgatók egyikeként a nagyszerű produkció szó szoros értelmében vett boldog haszonélvezőjévé válhattam.
Péntek este vált még inkább tudatossá tette bennem, hogy pandémia-ügyben mennyire szerencsés és kivételezett helyzetben vagyok. Elgondolkoztatott ez a privilegizáltság. A művészi-élvezeti értékhez, amelyben, mint feljebb említettem, kevesen részesültünk, rengetegen járultak hozzá: aznap este a színpadon 20 előadó, a kiszolgáló személyzet (jegyszedőktől a büfén át a WC-s néniig) további kb. 15 fő. A művet erre az egy alkalomra komponálták, tanulták be, próbálták – mindez óriási előkészület, szervezés, munka, aznap este láthatatlan további emberek közreműködésével. Ha csak az anyagiakat nézzük, a 25,- €-s jegyár mellett mindössze sejteni tudom az állami támogatás, a kulturális szubvenció egy-egy főre jutó nagyságrendjét. Természetesen ez minden színházi előadásnál, operánál, balettnél, hangversenynél így van, mégis: most úgy éreztem, hogy különlegesen kivételezettnek mondhatom magam.
