foto: www.telex.hu

Pártot alapít, nyilatkozta Márki-Zay Péter – olvasom a hírekben.

Magyarországon minden ellenzéki párt és vezetőik permanensen a demokráciára hivatkoznak, azt akarják helyreállítani. Miért van mégis az, hogy a bukott politikusok a rendszerváltás óta, Vona kivételével, a legalapvetőbb demokratikus politikai magatartásformát egyszer sem tették magukévá, jelesen, hogy a választást vesztett politikusnak vissza kell lépnie? Kell? Muszáj!

Nemcsak annak, akik választást vesztett, hanem mindenkinek, akire valami rendellenességet rábizonyítottak – lett légyen az illegális előnyök igénybevétele vagy „csak” a diplomamunkában, doktori disszertációban történt idegen tollakkal való ékeskedés.  Nemcsak a demokrácia, hanem alapvetően az erkölcs és a pszichológia miatt.

Választás után nem az a lényeg, hogy mi volt a sikertelenség oka. Azt, persze kell elemezni – de nem nekik! Nekik egy dolguk van: levonni a konzekvenciát és méltósággal visszavonulni. Ha végleg nem is, de legalább 4-5 évre el kell tűnni a rivaldafényből.

Orbánnak is ezt kellett volna tennie a nyugati politikai etikett jegyében. Nem így történt, ugyanakkor OV nem a demokrácia felkent grállovagja, azt nem is hirdeti: ő a lózunggá vált illiberális államot építi, így rajta hiába kérnénk számon a demokratikus, az européer viselkedés normáit.

De itt van például Gyurcsány: Teljesen irreleváns, hogy ő személy szerint mennyire intelligens, jóravaló, jószándékú, tehetséges, netán vezetésre alkalmas ember e vagy gazember, voltak-e/vannak-e a hívei vagy sem: politikai értelemben megbukott. És ez a lényeg, a továbbiakban csak ez számít. „Hab a tortán”, helyesebben külön ártalom, hogy személye a választópolgárok jórésze szemében vállalhatatlan. Mindegy, hogy mi, emberek egyenként egyetértünk-e ezen csoport véleményével, mit gondolunk Gyurcsányról és a körülményekről: bukása elvitathatatlan tény, és neki vállalni kellett volna ennek következményeit. Ahelyett, hogy visszavonulásával hagyta volna lenyugodni a kedélyeket, helyette egyre hangosabban, szinte eszelősen bizonygatta az igazát. Ezzel mindmáig tovább mélyülő árkot húzott a hívei és ellenzői közé, és elhasználta a maradék hasznosítható reputációját. Ezáltal ráadásul alapot adott neve érdemtelen bemocskolásához, a legutóbbi kampányban elrettentő példa gyanánt plakátmotívumként szolgált a FIDESZ-nek. Ez felesleges és kár volt.

MZP a fenti rossz magyar minta szerint a legjobb úton halad afelé, hogy elkövesse ugyanezt a hibát, rendíthetetlenül menetel a politikailag megosztó devalválódás irányába. Ha neki lennék, visszavonulnék az országos politikából. Ahogyan ezt az elmúlt 50 évben Németországban tette Rainer Barzel, Willi Brandt, Helmut Schmidt, Hans-Jochen Vogel, Björn Engholm, Rudolf Scharping, Reinhard Schröder, Martin Schulz. (Részleges visszavonulást láttunk F-J. Strauss és Edmund Stoiber esetében: ők megmaradtak vezető pozícióban saját szűkebb bajor pátriájukban, de soha többé nem játszottak szerepet mint CDU/CSU úniós kancellárjelöltek.)

Aztán X év múlva, ha akkor a helyzet azt megengedi, a tapasztalatokból tanulva, megtisztulva, megacélozottan újra elő lehet(ne) lépni a történelmi süllyesztőből. Ha akkor éppenséggel van ilyen ambíció és az találkozik valamilyen igénnyel. Az ilyen részleges visszavonulásra, majd más szerepkörben történt felbukkanásra német példa: Frank-Walter Steinmeier, Peer Steinbrück, Oscar Lafontaine.

Addig viszont mélyen hallgatni kéne, még akkor is, ha már ennyire be(le)jött a politikába, eltűnni a médiából, folytatni esetleg a vidéki polgármesterséget, erőt gyűjteni. De semmiképp nem dobszóval, a nyilvánosság bevonásával akciózni, hosszúra húzott részletekben, lassított felvétel tempójában eltapsolni a maradék erkölcsi tőkét. Ezt nagyon nem kéne, ez most éppen nem a pártgründolás ideje.