Napok óta figyelem a médiában a véleménynyilvánításokat a botrányt kiváltott tanulmány kapcsán.

Őszintén szólva én örülök a felmérésnek. Elsősorban azért, mert régi tézisemet igazolja. Az a tény, hogy a nők végzettsége átlagosan magasabb a férfiakénál egyáltalán nem új: a reálisan létező szocializmusban ugyanígy volt, erre én már a hatvanas/hetvenes években felfigyeltem. Igaz, akkor inkább személyes tapasztalataim, szubjektív benyomásaim alapján, hisz΄ ezt annak idején nem mérték. Vagy ha mégis, akkor nem hozták nyilvánosságra.

Hogy messze ne menjek, a saját gimnáziumi osztályomban 25 lány és mindössze 6, azaz hat fiú tanult. Mondhatják akadékoskodók, hogy ez nem tükrözte az országos átlagot. Nyilván nem. Az évfolyamunkon az öt párhuzamos osztályban, ha nem is ennyire kirívó arányban, de több lány érettségizett, mind fiú.

1969-ben a Közgazdaságtudományi Egyetemen a velem együtt kezdett hallgatók között a nők aránya megközelítőleg 2/3 volt – annak ellenére, hogy a fiúk számára aránytalanul megkönnyítették a felvételi gátfutást. Mint megtudtam, nekik 12 pontra engedték le a lécet a maximálisan elérhető 20-ból, míg a lányoknak 16,5 volt a bekerülés alsó határa. Természetesen ezt sehol nem közölték hivatalosan. (Anyám barátnője akkoriban az egyik oktatásügyi miniszterhelyettes titkárnője volt, az ő kezén mentek át az egyetemi felvételik adatai.)

Tisztában vagyok vele, hogy az én tapasztalatom a budapesti Radnóti gimnáziumban és a Közgázon nem minősül reprezentatív mintavételnek. Ugyanakkor az ELTE  nyelvész szakán hasonló volt a helyzet, míg a természettudományi karon, a Műegyetemen fordítva. Nem volt lehetőségem az országos átlagot megtudni, mégis a továbbiakban, a munkahelyeimen, környékemen, a nagybetűs Életben tapasztaltak alátámasztották tézisemet, miszerint korosztályomban több a diplomás nő, mint férfi.

Annak idején azt gondoltam, hogy ez a szocializmus szándékosságot nélkülöző mellékterméke, ami nem csak Magyarországra volt jellemző, hanem az egész béketáborra. Ennek okát egyrészt a korábbihoz képest jobb esélyegyenlőségben láttam, hiszen a háború utáni kommunista berendezkedés következtében megnyílt a lehetőség a tanulásra azon rétegek, kisebbségek számára, amelyek azelőtt nem részesültek ebben. A nők egyértelműen az elnyomott kisebbséghez tartoztak. Szerepet játszhattak még tipikusan női – vagy annak vélt – karakter-tulajdonságok, úgymint szorgalom, kitartás, megbízhatóság, hosszabb távon terhelhetőség, stb.

Bármi volt is az oka, megállapítottam, hogy a végzettségi skála alsó fokán kialakult egy férfitúlsúly, míg a másik végén, a diplomások között egy női hegemónia. Ez a jelenség engem húszas éveim elején a párválasztás szempontjából érdekelt, a gyermekvállalás nem foglalkoztatott, noha a kettő kétségtelenül összefügg. A fent ecsetelt statisztikai tényen túl tovább színezte a képet, hogy a nők jelentős része hagyományosan a sajátjánál magasabb végzettségű partner választ, azaz „felfelé” megy férjhez – értelemszerűen ezek a férfiak „lefelé” nősülnek. (Pl. orvos férj, ápolónő feleség vagy a mindenki által ismert főnök-titkárnő-házasság kliséje.)

Ezen a ponton elnézést kérek a fenti, messzemenően nem píszí jelzőkért, de szüleim korosztályában ezek anno gyakran használt kifejezések voltak. Diplomatikusabb, értékközömbös szóhasználat sem változtatna a tényeken. Folytatva a gondolatot: eme párválasztási gyakorlat mellett még több képzetlen férfiak maradt szingli, ill. a skála másik végén az egyedülálló diplomás, doktorált, habilitált nők aránya még magasabb lett a végzettségi statisztika alapján várhatónál. Ugyanakkor ez a két halmaz nemigen talált egymásra. Már nem emlékszem, mikor jött a felismerés, hogy a diploma nem teszi automatikusan értelmiségivé tulajdonosát. Ennek ellenére a doktornő számára általában mégsem volt opció, hogy hozzámenjen a segédmunkáshoz.

(Persze országa, társadalma válogatja. Az NDK-ban több példát láttam arra, hogy a férj képzettsége alacsonyabb a feleségénél: pl. férjem rokonságában a diplomás közgazdásznő pszichológiai pluszképzéssel  HR-esként kinőtte magát a vállalatvezetés tagjává, a férje pedig a sörgyár sofőrje volt. Férjem szerint tipikusan szocialista, még inkább jellemzően keletnémet párkapcsolat. Ilyet Magyarországon nem tapasztaltam.)

Ez a diszkrepancia engem annak idején rendkívül foglalkoztatott. Más írás témája, hogy milyen szerepet játszott ebben a társadalmi elvárás, mennyire jár(t) párhuzamosan a nők általános foglalkoztatottsága, magasabb végzettsége és a családon belüli szerepváltozás, mennyire hajlandók a férfiak a családi terhek egyenlőbb megosztására, továbbá hogy néz ki mindez európai összehasonlításban.

Idáig tehát semmi meglepőt nem látok a közölt adatokban. Hacsak azt nem, hogy a rendszerváltás után 30+ évvel minden változatlan. Vagy ma újra olyan és (ezen a téren is) tovább él a szocializmus. Minden esetre dézsávű.

Nekem más tűnt fel:

• Először is nem értem: hogyan kerül a csizma az asztalra? Mi köze az Állami Számvevőszéknek a szociológiához? Miért ad ilyen kutatási megbízást?
  Meglehet, hogy itt, Berlinben, a mai Magyarországtól nyilván erősen elszakadva nem ismerem az ÁSZ feladatkörét. Mégis nehezen tudom elképzelni, hogy német megfelelője, a Bundesrechnungshof ilyen kérdésekkel foglalkozna.
  Utóbbinak – és eddig naivan azt gondoltam, az ÁSZ-nek is – az a feladata, hogy ellenőrizze és elszámoltassa az adófizetők pénzét költő intézményeket, a pályázatokon állami támogatást elnyert források helyes felhasználását, esetleg figyelje a globális nagytőke összefonódási kísérleteit, amennyiben fennáll a gyanú, hogy azok az állam számára fiskális hátrányt eredményezhetnek. (Hogy messze nem menjünk, pl. a Vodafone felvásárlását.) A társadalmi folyamatok szociológiai következményeinek vizsgálata, demográfiai kérdések nem tartoznak ezek közé.
  Világos, hogy valakiknek, esetleg a kormánynak vagy más érdekcsoportoknak közép- és hosszútávú céljaik miatt érdekesek ezek a folyamatok. De miért pont az ÁSZ a megbízó?
• Különbséget kellene tenni a felmérés, a nyers statisztikai adatok és az azokból levont(ható) következtetések között.
  A felmérés nem hibás. Ahogyan a meteorológiai jelentés sem. Hogy azzal aztán a megbízó mit kezd, az más kérdés.
• És valóban kérdés: Milyen következtetéseket von le a megbízó a kimutatott gazdasági, szociológiai, demográfiai trendekből? Azok hátrányos alakulása esetén mit kíván tenni?
  Erről akkor lehet igazán véleményt alkotni, ha tudjuk, hogy mi a megbízó célja.

Szociológiai elmélkedéseim közepette hajdanán engem nem az vezérelt, hogyan lehetne/kellene visszafaragni a kisebbségek kivívott jogait, teljesítményét. Inkább az érdekelt, vajon mi gátolja a fiúkat a továbbtanulásban, és ezt az akadályt hogyan lehetne elhárítani. Az igény és a jog a minél magasabb szintű tudás megszerzésére számomra alapvetés volt, azt evidenciának tekintettem.

Visszatérve az inkriminált tanulmányra és a levont következtetésekre: teljesen megértem, hogy a felvilágosult olvasó háborog. Eszükbe se jusson a nőktől elvitatni a nagy nehezen elért eredményeket! Ne akarják a karriert befutó ú.n. „gyengébb nemnek” (mi tudjuk, valójában ő az erősebb) szárnyát szegni, járomba fogni és újra a tűzhely mellé kényszeríteni! Ez ellen én is tiltakozom.

Viszont nem olvastam eddig arról, hogy mi akadályozza ma a férfiakat a tanulásban? Hogyan lehetne az elismerten rossz trendet megfordítani és a lemorzsolódókat felzárkóztatni?

De maradjunk egyelőre a miértnél. Ameddig a volt szovjet és NDK mintát követve jobban keres egy villanyszerelő, kárpitos, építőmester – a gáz- és vízvezetékszerelőről nem is beszélve – mint sok diplomás, akkor miről beszélünk? Világosnak tűnik, hogy az elnőiesedett, mert rosszul fizetett, pedagógusszakma felé miért nincs tülekednek a teremtés koronái részéről.

Nota bene, szintén érdekes lenne az értelmiség szellemi vezető szerepének eltűnéséről is olvasni egy tanulmányt: hogyan és miért vesztette el az azt megelőző 150 évben betöltött társadalmi etalon-funkcióját – nemzeti és nemzetközi összehasonlításban, stb.

De addig is nem a versenylovakat kellene száguldásukban elgáncsolni, hanem a földhözragadtak, lemaradtak alá lovat adni, és megtanítani őket lovagolni! Az vinné előre az országot. Feltételezvén persze, hogy a haladó világ, a fejlődés lenne a cél, amihez az út a kiművelt emberfő, a szuverén, önállóan gondolkodó, dönteni képes, felelős polgár kinevelésén át vezet.