Előre bocsátom, közgazdász végzettséggel rendelkezem, vállalkozóként 12 éves szovjet, ill. orosz kereskedelmi tapasztalat áll a hátam mögött, közel 30 éve vagyok ügyvezetője egy fűtéselszámolásra szakosodott berlini cégnek. Mindezek ellenére nem értem újabban a híreket. Vagy én lettem kevésbé fogékony az újra, vagy baj van a szakkifejezések használatával, mert egyre több fogalomzavarba ütközöm.

A legújabb az általam különben nagyon nem kedvelt ársapka kifejezés. Amit ez jelöl, azt korábban maximált árnak hívták. Akár ez vagy német megfelelője, a „Preisdeckel”: az én értelmezésemben olyan állami intézkedést takar, amikor a politikai hatalom szabályozó jelleggel beavatkozik a piaci folyamatokba és határt szab a belföldi áraknak. Erre példa, amikor a kormány szabályozza a benzin kiskereskedelmi árát, illetve az általam szintén nagyon utált és hazugnak tartott  kifejezés, a rezsicsökkentés körüli intézkedések. Hangsúlyozom: mindez a belföldi árakra vonatkozik. Mert az állam vagy kormány csak a saját területén bír erre befolyással, csak ott rendelkezik ekkora hatalommal.

Éppen ezért már napok óta nem értem, milyen ársapkáról ír a média, amit Ursula von der Leyen bejelentett volna a Gazprom vonatkozásában és ami nagy port kavart Putyinnál, valamint a kárörvendő magyar médiában. Alaposabb olvasás után rájöttem, hogy itt arról a közös nyilatkozatról van szó, amiben az EU közli, milyen maximális ár mellett hajandó orosz gázt venni. Csakhogy ez semmiképp nem ársapka, mivel az EU-nak nincs direkt befolyása az orosz árképzésre. Az Európai Unióban a szabad piac farkastörvényei uralkodnak, és azokat a kereslet és a kínálat szabályozzák: az eladó annyit kér az áruért, amennyit akar, a vevő pedig mérlegeli, hogy tud-e/akar-e ennyit vagy annyit adni érte. Ilyenkor szoktak még a piacon alkudni, sőt, hosszasabban alkudozni, aminek a végén vagy megszületik az üzlet vagy sem.

Az ársapka kifejezés ebben az összefüggésben határozottan félrevezető, mert azt szuggerálja, mintha az EU maga dönthetne egyedül ebben a kérdésben.

Másik gondom a média és a közvélemény reakciója. Az árképzést természetesen lehet véleményezni, lehet morálisan felháborodni rajta. Ezt tette Scholz kancellár a minap. A másik oldalon az eladó szintén kritikával illeti a vevőt, a maga szájíze szerint. Ez is folyamatosan történik. Lassan felhergelték egymást. A magánéletben is így zajlanak a viták, főleg összeveszés esetén. Mi ebben a meglepő?

Azt azért tudjuk, hogy az eladó itt – számunkra sajnálatos módon – monopolhelyzetben van és azt a maga szempontjából logikus módon messzemenően kihasználja. Ezt lehet morális alapon elítélni, de minek? So what? – rántja meg a vállát Putyin. Mi mást vártunk? Különben is, milyen morálról beszélünk ebben a lassan egész világot teljesen felforgató háborúban?

Továbbá nem Németország volt az a fél, aki már a konfliktus elején bejelentette, hogy meg akar szabadulni a szállítói monopolhelyzettől (amibe az elmúlt évtizedek során saját maga manőverezte bele magát)? Ezért nyilvánosan és hosszasan vitatkoztak azon, hogy mennyi idő alatt, de lassacskán és folyamatosan mindenképpen be akarja szüntetni az orosz gázimportot. Azóta is jönnek közlések, hogy milyen egyéb helyekről milyen mennyiségben, milyen ütemezésben és milyen áron sikerült helyettesíteni az orosz gázt.

Akkor mire fel ez a felháborodás afelett, hogy az amúgy eleve amorális Putyin, kihasználva monopolhelyzete maradék pillanatait, már most leállítja a gázszállítást?! Orosz részről nem teljesen logikus és kiszámítható reakció? Ami szerintem már a turbina-mizéria óta nyilvánvaló, szinte vártam. Ha úgy tetszik, versenyfutás az idővel. Hogy nekünk nem tetszik, az más tészta, de semmiképp nem meglepő.

Üzletemberként számomra annál furcsább az Uniós fizetési hajlandóság csökkentett ármaximumának bejelentése – pont abban a pillanatban, amikor nemhogy kevesebbért nem, de  többért sem: egyáltalán nem szállítanak az oroszok. A vevő vágya legitim és érthető ugyan, de monopolhelyzetben finoman szólva rendhagyó, az időzítés pedig végképp kontraproduktív. Hacsak nem üzletről, hanem inkább politikai pengeváltásról van szó.

Különben érdekes: itt a gázügyi reakciókkal, akárcsak a szankciókkal, mindkét fél a saját húsába vág. A kérdés csak az, hogy milyen távon melyik félnek fáj jobban, ki vérzik el hamarább. Természetesen a politikai vágyak – vagy ahogy németül mondják, a „Wunschdenken” – mentén a várható kimenetelről is különbözőek a vélemények.

Addig is, szerintem, minden abszolút logikusan, előre kiszámíthatóan, azaz várhatóan zajlik –  mondhatnám: „business as usual”, „szokásos üzletmenet”.

Elkerülendő a félreértést, sietek leszögezni, hogy Putyinról a lehető legrosszabb véleménnyel vagyok. Mindössze azt állítom, hogy felesleges dolog meglepetést mutatni egy messzemenően kiszámítható, úgymond, papírforma szerint alakuló helyzetben, a morális felháborodás pedig egy erkölcsi őrült, egy moral insaniti esetében nem vezet semmire.

A tapasztalat megmutatta, hogy a krízis mindig újabb innováció bölcsője – lásd pl. az 1973-74-es olajválságot és az alternatív energiahordozók kifejlesztését! A magam részéről valamilyen pozitív fatalizmus mentén bizakodó vagyok. Abszolút nem közgazdászra hajazó gondolat, de nem szégyellem: hiszek a „városi legenda”-mondásban, ami szerint „úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy”. Idézhetném még anyám bölcsességét is: „Kommt Zeit, kommt Rat” (Majd az idő eldönti). Addig meg csak bosszankodom a fogalomzavarokon.