Lánykoromban a lánykori nevén Marx Károly Közgazd.tud. Egyetemen végeztem itt szemközt
Gyönyörű a város. Ma is igazolva látom régi tézisemet, hogy Budapest ritka – ha nem az egyetlen olyan – metropolisz, ahol a közepén folyó Dunán hajókázva a legfontosabb nevezetességeknek szinte kilencven százaléka látható: azokat mintegy zsinóron húzzák el előtted. Ugyanez az élmény két részletben, ha esti kivilágításban villamossal mész a Duna pesti vagy a budai oldalán. Lélegzetelállító! De az októberi napsütésben a hidakon átkelni napközben is látványos. Nos, ezek a tömegközlekedési élmények nyújtották egyhetes látogatásom során az egyértelmű pozitívumot. Meg kell hagyni, a város gyönyörű.
Sok év után ismét sétáltam az Andrássy úton az Oktogontól a Bajza utcáig. A Kodály Körönd patinás palotái imponálók, a leégett blokkot közben helyrehozták, máshol folyik a felújítás, és reménykeltők a tervrajzok. Hogy műemlékvédelmi szempontból milyen lesz az eredmény, azt nem vizsgáltam.
leégett blokk restaurálva
A Kodály körönd Kodály-épülete
Valamint elhessegettem negatív gondolataimat mindezek finanszírozásáról, a befektetőkről és a számomra átláthatatlan tulajdonosi viszonyokról. (Ahogyan a Várnegyed mindenhonnan látható óriásdaruinak látványa sem töltött el egyértelmű örömmel afelett, hogy végre rendezik a háború óta még mindig nem helyrehozott romokat, részeket. Az eddigi eredmények ugyanis nagyon is megkérdőjelezhetők – lásd, pl. a lovarda felesleges újraépítését.)
Itt még várat magára a restaurálás
A várban sétálva feltűnt, hogy a vízválasztó a Hadik szobor: a huszárkapitánytól a Halászbástyáig hemzsegnek a külföldi turisták. Ismét mázlink volt: sikerült helyet találnunk a Ruszwurmban, amit ki nem hagynánk Magyarország legjobb krémese miatt – Zsófi annak idején ebből rendelt egy négyzetméternyit esküvői tortaként. A tömeg okozta stressz ellenére még mindig előzékeny és kedves a kiszolgálás.
A Tóth Árpád sétány viszont a napsütéses októberi szombat délután csak a bennszülötteké. Nagyszerűen lehet itt autóforgalom nélkül gyalog biciklizni, gesztenyét szedni, gesztenyével célba gurítani és mindazt csinálni, ami egy két és háromnegyed éves náthás kisfiút boldoggá tesz.
Gyorsan hozzáteszem, hogy az állatkert is klassz, lenyűgöző a Magyar Zene Háza és a Millenáris is tetszett. Utóbbi épületeiben nem jártam, csak a rendezett szabad téren. A két újabb keletű létesítménynél, bár visszafogottan, mégis érezhető a nemzethy ideológiai nyomás.
Magyar zene Háza a Városligetben
Aktuális okokból meglátogattam néhány játszóteret a II. és a XIII. kerületben. Ezek kimondottan szimpatikusak, kulturáltak, fantáziadúsak. Különösen a látogatók által ingyenesen használható köztulajdonú játékok, gyerekbiciklik leptek meg. (Nem tudom, hogyan néz ki ugyanez a műfaj, pl. a nyóckerben.)
A Gerbaud-ba nosztalgikus okokból mégis betértünk, noha már legutóbb, vagy 15 éve megfogadtuk, hogy soha többet. Ismét megállapítottuk, hogy a nagymúltú hungarikum hideg, huzatos, aránytalanul drága, és azóta az eredeti berendezés is eltűnt. (Állítólag az egyik tulaj valamelyik amerikai üzletébe vitték.) Szerdán fél hatkor alig lézengtek vendégek, a hátsó helyiség lezárva. (Így nem tudom, hogy a hajdan kedvenc olajfestményem, a misebort lopó ministráns fiút ábrázoló zsánerkép lóg-e még a falon.) A kiszolgálás viszont kimondottan kedves és előzékeny.
Mialatt a csemete önfeledten biciklikeringőzött a Vörösmarty téren, én átsétáltam a József nádor tér sarkára, ahová nosztalgikus emlékek fűznek. Apám gyerekkoromban évekig dolgozott a Pénzügyminisztérium-ban és nekem feledhetetlen élmény volt az ottani páternoszter. Amúgy borongós vasárnapi hajnalokon a PM busza innen startolt velünk a Természetbarát Szakosztály gyalogtúráira a Börzsönybe, Zemplénbe.
A Duna, az úszó hajók, a kivilágított város Janót is vonzza, ezért a Vigadótól a 2-es villamossal akart hazamenni. A sokára jövő és tömött jármű lépcsőjére nagy nehezen felkapaszkodtam a gyerekkel a karomon. Kilátás így persze semmi, csak zsúfoltság.
A 2-esre várva
A villamos végül megállt a nyílt pályán még messze a Kossuth tértől, és mindenkit leszállítottak: belefutottunk a Parlament előtti tanártüntetésbe. A sors megajándékozott vele, ugyanis igencsak vágytam volna ezen részt venni, de nem egy fáradt, bölcsődés korú kisgyerekkel.
Sebaj, gondoltam, akkor majd a Duna alatt. A metrómegálló bejáratánál mozdulatlan sorok álltak. Közelebb mentem és biztonsági embereket láttam bent mászkálni, az üvegajtó zárva, utas sehol. Kiderült, hogy minden le volt zárva a tüntetés miatt, és a metró most itt nem állt meg. Viszont ezt senki nem közölte a várakozókkal.
A Margit hídhoz akartam eljutni, de nem feltétlenül egy tömegen keresztül és nem gyerekkel a karomon. Épp Gulyás Márton beszélt, miközben Janó befogta a fülét és sírt, hogy ez nagyon hangos. Nem részletezem, hogy a különben emelkedett hangulatú és békés tüntetésen keresztülvágni – megkerülni lehetetlen volt – egy félelemtől reszkető 17 kilós gyerekkel a karomon, szinte pánikkal töltött el. Végül sikerült, és a tömegből kiérve letehettem a fiúcskát! A fizikai kihívás hatására hősnek éreztem magam, de Janó is az volt, mert ennyit még sohasem gyalogolt. Igaz, nem volt más választása. Egyszóval változatos programunk volt a hét folyamán. Apám anyámhoz intézett gyakori megjegyzése jut ennek kapcsán eszembe: "Pipikém, én Magának színes életet biztosítok."
Beszámoltam erről az élményről, és jelenlévő fideszes rokonom a tanártüntetés hallattán kifakadt: „Ezek a szemetek!”
Nota bene, feltűnt, hogy a korábbi gyakorlattal szemben újabban sokkal kevesebb tánczenét konzumál, helyette megnőtt a hírek, valamint a politikai értékelések iránti érdeklődése. Például egész héten a reggelinél a Kossuth rádiót voltam kénytelen hallgatni. (Részemről ez mazochizmusig terjedő önfegyelmet igényelt.)
Hétfőn Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő beszélt arról, hogy „Brüsszel” antidemokratikusan hozta meg az Oroszország elleni szankciókról szóló és egész Európára nézve káros döntését, az Unió lakosságát senki nem kérdezte. Elsőként Magyarországon kívánja a politikai vezetés megtudni a nép véleményét, és egyedül hazánkban rendeztek eddig népszavazást ebben az ügyben.
Kedden egy másik kormányszócső magyarázta tovább a szankciók káros voltát. A népszavazás fontos ügy, mondta, egyben megjegyezte, hogy eredménye valószínűleg nem lesz hatással a további brüsszeli döntésekre – sajnos, ami sem nem szép, de főleg nem demokratikus.
Szerdán arról beszélt valaki fél órán át, hogyan próbálta Soros a 90-es években megkaparintani az egész magyar bankrendszert, majd hazánkra küldte a migránsokat.
Csütörtökön … már nem emlékszem. Egy idő után automatikusan kikapcsolt a fejem.
Évek óta figyelem a FB kommenteket. Értelmes emberek is képesek nyilvánvaló hülyeségekre hivatkozva zsinórban egyoldalú, gyűlölködő megjegyzéseket tenni, amin rendre kiakadtam. Egyfolytában azon tűnődtem, hogyan lehetséges ez. Mára érteni vélem. Nem emlékszem rá, hogy a 60-as/70-es években ilyen masszív agymosásnak lett volna kitéve a magyar rádióhallgató, TV-néző.
Szülőházam a Margit körúton az új házkezelőség és a szintén megújult lakóbizottság (számviteli ellenőrök, vagy mi is a hivatalos neve a tulajdonosi közösség érdekképviseletének) áldásos működése folytán rendezett és gondozott képet mutat. A lakás viszont eléggé lelakott. Első és felületes pillantásra minden olyan, mint régen, de, mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik. Egyes esetekben 100 esztendő alatt bekövetkezett állagromlásról van szó, más 40, ismét más egy-három-öt év alatt mondta fel a szolgálatot. Az összes előd és utolsó házastárs távozása óta semmiféle karbantartás, javítás (a megelőzésről nem is beszélve) nincs már legalább egy éve. Korábban az ilyesmit intézték az elődök, a ma itt egyedül élő rokonnak ilyesmivel nem kellett törődnie. Az állagromlást nem érzékeli, a felbukkanó hiányosságokba, ha feltűnnek neki, belenyugszik, a meghibásodásokkal megtanult élni. Minden jóindulatú tanácsnak csípőből ellenáll.
Egyrészről felelősséget érzek iránta, miközben fáj az állagromlást tehetetlenül nézni, másrészt be kell látnom, hogy ez az ő élete: a felajánlott segítséget beavatkozásként éli meg és visszautasít mindenfajta gyámkodást. A lényeg röviden összefoglalva: égető szükség lenne rá, de nincs igény.
Rezignáltam. Értem, megértettem, mégis lesújt. Valószínűleg idő kell még a megemésztéséhez, hogy meg tudjam egyáltalán fogalmazni, mi végett ez a keserűség, mi fáj ilyen nagyon. Talán a szülői ház elvesztésének 20 éve tartó lassú és feltartóztathatatlan folyamata, a rokoni szálak, a kapcsolat gyengülése, a lassú enyészetet árasztó környezet, az ország állapota, a lakosság mentális helyzete, ill. mindezek együttese. Miközben mindez nem sorsszerű.
Zsófi javasolja, hogy nézzem pozitívan. Szerinte eredményesek voltunk: több ponton átrágtuk magunkat a magyar bürokrácián (pl. sikeresen elértük, hogy a Vízművek elfogadja a már két éve beépített vízórát), kiderítettük a házkezelőséget, tiszteletemet tettem a lakóbizottsági tótumfaktumnál, néhány dolgot a lakásban Zsófi megjavított, ill. pótolt, apróságokat megszerveztünk, beszereztünk, felszereltünk. Maradék időnkben pedig élveztük az októberi aranyló őszt, és még Janó is kitűnően érezte magát.
Jómagam azon dolgozom, hogy felfelé ívelően tudjam látni a világló részleteket. Közben nosztalgiázom.
A szemközti, Gellért tér 3. sz. épület 3. emeleti saroklakásában éltek apai nagyszüleim 1935-45 között.
A Gellért szálló nappal
Addig is, míg "a Haza fényre derül", örülök a látványnak: Budapest az esti fényekben gyönyörű! És igyekszem távoltartani magamtól a kétkedést, hogy etikus dolog e ez a díszkivilágítás a mai energiaválságos helyzetben.
Gellért éjjel 
Budapest by night
A vár báj nájt
És végül az ékszerdoboz 
