A német egyesülés óta rengeteg állami, városi, közszolgálati építkezés folyt országszerte, amelyek közül az átadás nem egy esetben a tervezetthez képest szinte a végtelenségig kitolódott, és ez természetesen minden esetben a költségek robbanásszerű emelkedésével járt. A stuttgarti főpályaudvar és a berlin-brandenburgi központi repülőtér (BER) mellett a harmadik nagy közpénzen épült botránykő a Hanza-város bombasztikus hangversenyterme volt, az Elbphilharmonie.

A végül 866 millió euróért megvalósult kultúrpalota az eredetileg tervezett büdzsé tízszeresébe került, és ennek 90 %-át Hamburg tartomány fedezte. Az adófizetők között viszont a komolyzene-fogyasztók aránya ugyancsak kicsi, ezért kezdetektől lebegett a jogos kérdés, mennyire igazságos az összlakosságra kivetni ezeket a horribilis adóterheket.

A kikötő mellett, mintegy a fölé tornyosuló „Elphi, ahogy a köznyelv becézi, a tegnap lett öt éves. Ebből az alkalomból érdemes megvizsgálni, mit tesz az intézmény azért, hogy valóban mindenkié legyen ez a rendkívüli palota. A Deutschlandradio Kultur „Länderreport” című műsora tegnap délben ennek a kérdésnek járt utána.

Az Elbphilharmonie céljának tekinti, hogy azokat a rétegeket is megszólítsa és ajánlataival magához szoktassa, amelyek nem alapvetően komolyzenekedvelők. És mivel ez is egyfajta nevelés, amit kisgyerekkorban kell kezdeni, az ebből a célból létrehozott oktatási osztály (Education Abteilung) 22 munkatársa változatos programokat szervez, amelyek felölelik az óvodás kortól a gimnáziumig az összes korcsoportot. Van az intézménynek egy erre a célra létrehozott saját hangszerállománya – többek között például a kicsiknek való negyedhegedű, ami a hangversenyhegedű többszörösen kicsinyített fajtája, de nem játékszer, hanem valóban zenélésre alkalmas eszköz.

Ezt a legkisebbek is kézbe vehetik, először vonó nélkül, csak a húrokat pengetve. Egyáltalán, a cél az, hogy a gyerekek kipróbálják a hangszereket és rögtön játszanak is rajta – akkor is, ha eddig még sose volt kezükben zeneszerszám, nincs hangszeres tapasztalatuk. A pandémia előtt naponta három iskolai osztály fordult meg a helyszínen, és a gyerekek nyolc különböző foglalkozáson vehettek részt.

A „Klingendes Mobil” az intézmény mikrobusza. Ezzel a város óvodáit, iskoláit járják és házhoz viszik a hangszereket, ahol, akárcsak az Elphi-ben, a gyerekek kipróbálhatják őket.

A zenenevelési osztály összesen öt zenekart koordinál a családi együttestől, amelyben különböző hamburgi családok zenélő tagjai működnek közre a műkedvelő zenekarig. A „Publikumsorchester” tagjai hangszeren játszó, de a zenét nem hivatásként művelő laikus zenészek, akik hetente jönnek össze gyakorolni szakmai vezetés irányítása alatt – például Michael Petermann vezényletével, aki a Hamburger Konservatorium igazgatóhelyettese. Mindenki képességének és tudásának megfelelő helyet, szólamot kap és az együtt zenélés öröméhez tartozik egy-egy kerületi hangverseny, csúcsa pedig évente egy koncert Bachtól Sztravinszkijig az „Elphi” nagytermében.

Az Elbphilharmonie – akárcsak a berlini – a színvonal, cím, presztízs hordozója. Hamburg eleve klassz város, aminek fényét tovább emeli az új kultúrlétesítmény, egy turistamágnes – annak megfelelő árfekvéssel. A ház szociális célkitűzése, hogy a mindenkori hangversenyek minden pénztárca számára elérhetőek legyenek, ezért az összes rendezvényre „félre tesznek” bizonyos számú belépőjegyet 5, azaz öt euróért.

Ha valaki még ezt sem engedheti meg magának, az írhat egy email-t és körülményei ecsetelése után kaphat ingyenjegyet. Ez határozott és hangsúlyos politikai állásfoglalás a ház részéről: senki ne legyen kénytelen anyagi okokból lemaradni egy számára fontos zenei élményről.

Az Elbphilharmonie valóban mindenkié.

- - - - - - - - - - - - - 

És mert nekem mindenről ugyanaz jut eszembe: a budapesti MÜPA 17 éve nyílt meg és szintén rengetegbe, meg még többe került, miközben nemcsak hangversenyterem, hanem több intézménynek ad otthont. A finanszírozása úgynevezett PPP konstrukcióban történt, amiben az állam egyfajta 10 éves futamidejű lízingként fizette volna vissza kamatostól a megelőlegezett magántőkét. (A Wikipédia szerint az elmélet célja, hogy minkét fél, mármint a befektető és az állam, „nyertes” legyen: win-win-helyzet. Az adófizetőt nem említi a cikk.)

Ez azt jelenti, hogy az állami beruházás nem terheli abban a pillanatban költségvetést, hosszú távon viszont természetesen drágább. Az Állami Számvevőszék 2007-ben alapvető rendellenességeket állapított meg, … – de mindez nem az írásom témája.

A lényeg, hogy a kultúra budapesti palotája, szemben hamburgi kollégájával, nem a főváros adójából épült, viszont az ország összes adófizetője viseli a terhét, és azt tartósan. Bárhogyan is legyen, esetleg ennek a különbségnek tudható be, hogy a MÜPÁ-nak nincs semmilyen, az Elphi-éhez hasonló, oktatási, nevelési és szociális kötelessége, elkötelezettsége. Nem is kell, hogy legyen. Csak mondom. Ámbár, ahogy a szomszédos Nemzeti Színházat figyelem, talán jobb is.