Irigylésre méltó gyerek- és fiatalkorom lehetett – állította valaki a minap a FB-on egy kulináris vita kapcsán. Reakcióként, mert a 60-as/70-es években országszerte elterjedt rántott húst, mint tipikus vasárnapi, ünnepi fogást, a magyar konyha silány teljesítményének tartom. Ez a, valljuk meg, konyhaművészeti szempontból elég fantáziaszegény étek az én olvasatomban a szocreál langyos lábmosóvíz, az akkori korszellem szinonimája. Ma már úgy érzem, véleményemnek talán túl ex cathedra módon adtam hangot, és ezzel akaratlanul megsértettem többek érzékenységét. Elsősorban azokét, akik szeretik a rántott húst, és mindmáig valóban ünnepi eledelként tartják nyilván.
A fenti komment, ami ebben az összefüggésben nem elismerő, hanem kissé szarkasztikus, az étel ünnepi mivoltától függetlenül elgondolkoztatott. Gyerekkorom tényleg irigylésre méltó lett volna? Ahogy vesszük. Gyerekként, azt hiszem, elégedett voltam – az akkori körülmények között. A körülmények viszont korántsem voltak irigylésre méltók.
Társbérletbe születtem, 24 évesen onnan mentem férjhez. A házasságkötés mintegy melléktermékeként a lakáskérdést a saját magam számára egycsapásra megoldottam, de a szovjet-mintájú életközösség, a „kommunálka” visszahagyott családomban még sokáig dívott. Szüleim házasságának 53 évéből 43-at kísért végig, és talán magyarországi rekordot döntött, bár erről nincsenek statisztikai adataim.
Gyerekkoromban velünk lakott határozottan jobb időket megélt anyai nagyanyám is, akitől a Rákosi-rendszer megvonta az özvegyi nyugdíját. A légynek se ártó, alapvetően jó kedélyű, bár kétségtelenül a „régi világból visszamaradt” hölgy a rezsim szemében osztályellenségnek minősült, mert elhunyt férje, nagyapám 1941-44 között a XII. kerület elöljárója (polgármestere) volt, míg a nyilasok el nem távolították zsidóbarát (másszóval emberséges) magatartása miatt. A kommunista hatalomátvétel után Nagymama a közben vejével kibővült család segítsége nélkül nyomoroghatott, akár éhen is halhatott volna. Csekély, zsebpénz-nagyságrendű bevételre zongoraórákkal tett szert, de később, az állami zeneiskolák beindulása után ez elmaradt. A következő néhány évben inkább csak rendelkezésre bocsátotta a zongorát még szerényebb díjazásért, az azt tanuló, de otthon hangszerrel nem rendelkező tanítványoknak.
Az először még csak családi lakóközösség 1950-ben vált valódi társbérletté, amikor a volt hálószobát a Tanács kiutalta Jóskának, egy utcasarki rendőrnek, aki erre a biztos otthonra alapozva rövidesen megnősült és odahozta feleségét, Verát, a tiszadobi cselédlányt, innentől háztartásbelit. Nos, életformát, ízlést, étkezési szokásokat, életmódbeli igényeket illetően két különbözőbb világot elképzelni se lehetett: az első pillanattól kezdve állandó feszültség vibrált, hogy úgy mondjam, rejlett ebben konfliktusképes anyag.
A közös használatú előszoba, konyha, fürdőszoba, spájz és WC áldatlan állapotaira nem emlékszem. Két éves lehettem, amikor kompromisszumos megoldásként családom lemondott a fürdőszoba-, a társbérlők pedig a konyhahasználatról. Ők átalakították a fürdőt konyhává, mi beépíttettünk a konyhába egy fürdősarkot. De még így is maradt elegendő vita: az állandó ütközések – és néha humoros jelenetek – végig kísérték a 43 közös évet. Erről egész regényt lehetne írni.
Eredetileg okleveles tanítónő anyám férjhezmenetelétől nyugdíjazásáig alacsony fizetésű műszaki rajzolóként dolgozott. Apám mint vállalati főkönyvelő, később szervezési osztályvezető a körülményekhez képest viszonylag jól keresett. Ennek ellenére gyermekkorom mindennapjaira a szocialista hiánygazdálkodással párosuló folytonos anyagi nehézségek erősen rányomták a bélyeget. Nagymama vezette a háztartást. Este anyámmal megbeszélték a következő napi kosztot, de az előirányzott menü gyakran másnap reggel már az első üzletben meghiúsult, mert nem lehetett kapni a belevalók egy részét. És minden pótlás, bármilyen más alternatíva a tervezettnél mindig többe került, így a költségvetési hiány a hónap végén rendszeresen komoly gondot okozott.
Anyám borítékrendszerrel igyekezett a monetáris kihívásokon úrrá lenni, mégis mindig káosz lett a vége: fizetésnapon a KOSZTPÉNZ rendszeresen tartozott a GÁZ, ill. VILLANY nevű borítékoknak, a GÁZ a RÁDIÓ-nak, stb. … a BIZTOSÍTÓ, valamint az EGYHÁZADÓ-ig bezárólag. Az EGYÉB, a váratlan kiadásokra félretett pénz tasakja a hónap végén mindig üres volt. Ha ez sem volt elegendő, anyám édesanyjától kért kölcsön. (Nagymama finoman szólva szerény anyagi helyzetének ismeretében eme kiapadhatatlannak tűnő forrás mikéntje számomra felnőtt fejjel is rejtélyes titok maradt.) Arra élénken emlékszem, hogy másodikán (fizetéskor) Mamika bonyolult zsonglőr mutatvány segítségével, összeráncolt szemöldöke mögött koncentrálva igyekezett rendezni a körtartozást. Ezalatt nem lehetett szólni hozzá. (Később olvastam Carlo Lévi „Krisztus megállott Ebolinál” c. klasszikusát, ami anyám havi tartozásrendezését juttatta eszembe.)
Hetedik-nyolcadikos lehetettem, amikor egy szekrény mélyén ráleltem néhány még mindig vissza nem fizetett békekölcsön-kötvényre. A rosszemlékű kényszerfelajánlást szüleim gyakran emlegették. (1949-1955 között elvárták minden dolgozótól, hogy évente egy havi fizetésének megfelelő nagyságrendben nyúljon az állam hóna alá. A kevés jövedelemnek ez jelentős hányada volt, egyben komoly érvágás a családi büdzsén.)
Minél tovább elgondolkozom a dolgon, annál inkább ellent kell mondanom a kommentelőnek. Tulajdonképpen otthoni gyerekkori tapasztalataim egyáltalán nem indokolják, hogy kulináris vitákat kezdeményezzek. A család, és elsősorban apám, súlyt fektetett a közös étkezésekre, és annak mindig megadták a módját: Soha nem a konyhában, mindig abrosszal terített asztalnál az ebédlőben, szép porcelán készlet, minimum cromargan evőeszköz, semmi alumínium, fazék, zsírpapír soha nem kerülhetett az asztalra. De hogy mi volt a tányéron, az apámnak teljesen mindegy volt. Az ebédlőben zajlott a családi élet, a felnőttek az asztalnál cserélték ki gondolataikat, számoltak be a nap eseményeiről, vitatták meg a politikát, a kulturális élményeket. Ebben mi, gyerekek is részt vettünk, és mihelyt megértünk rá, bevontak minket is a beszélgetésbe. Ugyan az étkezés nyújtotta mindehhez az apropót, de nem uralta az eseményt: nem a koszt állt a középpontban.
Minden szombaton vagy hozzánk jöttek szüleim barátai, vagy fordítva, ők mentek a barátokhoz vendégségbe. Nem emlékszem viszont semmilyen terített asztalnál elköltött több fogásos vacsorára: szendvicsek voltak meg valami édesség, a szalonban, térden balanszírozható kisebb tányérokon. A hangsúly az eszmecserén, a beszélgetésen volt.
A hétvégéket nyáron kajakban, kielboot-ban a Dunán töltöttük és sátoroztunk. Apám, öcsém télen síeltek, tavasszal, ősszel pedig mindannyian a Természetbarát Szakosztállyal túráztunk. Kevés vasárnap akadt, amit otthon családi ebéddel töltöttünk. Ebből az időből a rakott kel, a kolozsvári káposzta, egyben sült sertéscomb maradt meg bennem, hétközben rántott leves, sajtos metélt, sonkás tészta, krumplinudli. Rántott húsra nem emlékszem. Gyerekkori kedvencem volt a „piros leves” (3-4 évesen így kértem paradicsomlevest) és a szilvás gombóc, de az is inkább ismerősöknél, ahol nyaraltam.
Alsó tagozatos koromban szombatonként Apával az ő szüleihez jártunk ebédelni, de csak az ebédlőre és a résztvevőkre emlékszem, hogy mit ettünk, arra nem.
(Apai nagyszüleim részéről abból állt a a fiatal házasok támogatása, hogy szombatonként meghívták a fiúkat ebédre. Máig sem tudom, miért csak őt, pedig anyámat nagyon szerették. Esetleg az apa igénye volt, hogy időnként együtt lehessen a saját családjával, akikhez nagyon ragaszkodott? Ezen sose gondolkoztam. Később, úgy 3-4 éves koromtól kezdve apa engem is magával vitt.)
Az otthoni vasárnapi ebédek szűk családi körben zajlottak: szüleim, Nagymama, öcsém és én, valamint a mindenkori háztartási alkalmazott. Mai szemmel nézve ez volt a luxus: 14 éves koromig volt állandó alkalmazottunk, ami a 60-as évek közepéig a régi középosztály családjainál még általános volt.
Szemben Verával, a társbérlővel, akinek összes gondolata a főzés körül keringett, drága primőröket vásárolt a piacon, és férje fizetésének javarészét „elfőzte”, nálunk ilyesmi nem fordult elő. Ennél fontosabb volt a színház-, hangverseny- és operabérlet, a hétvégi társasélet – anyám csináltatott ruhákban járt –, a 60-as évektől a külföldi utazások, nekem privát németórák, zongora és szolfézs. A pallérozásomra súlyt fektettek. (Érdekes, hogy Vera állandó irigységet érzett családunkkal szemben, noha a számára legfontosabb, a koszt nálunk sokkal szegényesebb volt.)
Elemista koromban néha hétköznap, ha valamiért nem volt otthon ebéd, kaptam öt forintot és azzal elmehettem a Mézes Mackó Mártírok útjai pici üzletébe, (később drogéria, majd a G-Robi része), ahol kaszinótojást (3 forint 20) ettem zsemlével (40 fillér) és tartásmártással (1 forint). Az édes-savanykás-pikáns (anyám szerint francia konyha) rettenetesen ízlett. Imádtam!
A felső tagozatos években Erdélyből származó orosztanárnőm jóvoltából több alattam járó és ebből a tárgyból gyengén álló nebulót korrepetáltam. Évekig Ági néninek köszönhettem a lehetőséget, hogy megkeressem a zsebpénzemet. Rendszeresen feljártam hozzá megbeszélni pátyoltjaim előmenetelét és ő gyakran ottfogott ebédre, vacsorára. Imádtam bekucorodni a korondi cserepekkel és háziszőttessel dekorált konyha sarkába és figyelni, amint főz. Addig soha nem látott fűszernövényeket használt, úgymint csombor, kakukkfű, lestyán, majoránna, tárkony, kapor és sorolhatnám még. Teljesen ismeretlen ízekkel és zamatokkal találkoztam. Rájöttem, hogy amit én addig a magyar konyha ízvilágaként ismertem, az az erdélyinek a lábnyomába sem ér. Kulináris ízlésnevelésem, kikupálódásom itt kezdődött, nem a szülői házban.
Visszatérve az irigylésre méltó ifjúságomhoz, mai szemmel nézve is azt hiszem, hogy a szuboptimális körülmények ellenére nem volt rossz dolgom. Szeretet vett körül, hozzájutottam mindazon információhoz, tudáshoz, értékekhez: a szó valós értelmében javakhoz, amelyek a személyiség kialakulásához fontosak. A nevelés ambiciózussá tett, megtanultam három nyelvet, szereztem egy diplomát, kiművelt emberfőnek mondhatom magam, a különböző környezeti hatások, élmények következtében optimista, kezdeményező, kíváncsi, életre nyitott ember vált belőlem szilárd alapokkal.
Újra belegondolva mégis igazat adok a kommentelőnek – annak ellenére, hogy megjegyzését ő valószínűleg másként értette: igen, azt hiszem, én a körülményekhez képest jól jártam a saját gyerekkorommal.
