Fotók: a HVG vonatkozó cikkének képmellékletei

Nagy szerencsénk, hogy Orbán megengedőbb, mint Hitler volt. Az európai népekkel szemben nem hirdeti a magyarság felsőbbrendűségét. OV legújabb útmutatásai szerint a fehér ember, bármilyen európai nációjú is, megüti a magyar szintet. Ha más kontinensről származik valaki vagy valamelyik elődje, egyszerűbben PoC, People of Colour, ahogyan ezt manapság piszi nyelven mondják, (amit Orbán persze szintén mélyen elítél, ilyen liberális kifejezést nem venne a szájára), az fajidegen, ill. kevert fajú. Az tehát ne. Meg zsidó se. (Akiket különben megvéd a kormány. Mármint az állományban lévőket. De újabbakat importálni nem kéne.) Nyugat-Európa sajnos már elveszett, de mi nem akarunk kevert fajúak lenni.

Fellélegeztem. Én többszörösen szerencsés vagyok. Több helyen többször írtam róla, hogy a családfámban találhatók tótok (Simkó, Leskó), svábok (Klein), bajorok (Huber), cincárok (Pompéry), a színmagyar vezetéknevek viselői közül kettőről kiderült, hogy ezek elődeik huculok (Garancsy), ill. (Tsekel-ből Székelyre magyarosított) cipszerek, voltak.  Csak a református Vecsey Teréz felmenői tűnnek eleddig igazi magyarnak. (Valószínűleg azért, mert aránylag keveset tudok ennek az ágnak a 18. század előtti történetéről.)

További szerencsém, hogy német férjemnek felmenői kelet-és nyugatporoszok, azaz közelebbről részben litvánok és lengyelek. Az orbáni új alapvetés mentén tehát ez is rendben.

Nagy bajban lennék viszont, ha az egyetlen hetedíziglen színmagyarnak tudott dédanyámról szóló családi anekdotáról kiderülne, hogy igaz. Ugyanis állítólag az 1900-as években a valami komoly nyavalyával megbetegedett „udvari szállítóját”, a balatonbozsoki zsidó kereskedőt dédanyám meglátogatta. Az egészségtelen, szerinte betegápolásra alkalmatlan otthoni állapotok miatt úgy döntött, hogy inkább a kúriájába viteti. Naponta egyszer megvizitálta, hogy ellenőrizze a lábadozását. Az egyik ilyen alkalommal pátyoltja nagy hálálkodások közepette félénken bíztatta: most, hogy négyszemközt vannak, maguk között bevallhatja végre. A jóindulatú, határozott és nyársat nyelt nagyasszony rácsodálkozott: Mit kellene beismernie? Hát hogy ő benne is folyik zsidó vér. „Miért gondolja ezt” – kérdezte meglepetten dédanyám. „Mert ilyen jó csak zsidó tud lenni” – volt a válasz. Szóval, ha ez igaz, akkor baj van.

Szerencsések a valamilyen egyéni teljesítményükkel otthont karriert csinált nagyjaink is. Igaz, hogy se a Zrínyiek, se a Frangepánok, a Hunyadiakról nem is beszélve, de irodalmárjaink java sem volt színmagyar. Viszont elődeik szomszédos népekkel keveredtek, és ez OV útmutatása szerint még elmegy. Akinek azonban az életrajzába, családfájába valami bibi csúszott – mondjuk, zsidó származás – azok többsége hál΄istennek külföldön vált világhírűvé. Igaz, hogy teljesítményükkel a befogadó országnak hoztak hasznot, de a későbbiekben mint kevert fajúak otthon nem jelentettek kockázatot az ősi föld és ősi juss terén.

A gondolatmenetet tovább fűzve azt javasolta a kormányfő, hogy a Magyarországra betelepedési szándékkal igyekvőknél (vannak egyáltalán ilyenek?) a kérelmezőnek ne az útlevelét (értsd: állampolgárságát) vizsgálják, hanem a származását. Arról nem szólt, hogy ezt a gyakorlatban hogyan képzeli. Esetleg ránézésre? Mi van azokkal, akik kevert fajúak, de nem látszik rajtuk? Hány generációnál lesz a határ? Vagy nem az emberöltők száma a mérvadó, hanem a kevertség szabad szemmel felismerhető jelei? Esetleg a származást igazolni kell? Hogyan?

Persze volt már erre példa: a hitlereinek köszönhetem a birtokomban lévő rengeteg születési, házassági és halálozási anyakönyvi kivonatot. (Csuda érdekes, kutatni való részletet fedeztem fel bennük.) De mit tehetnek azok, akiknél a 20. század „eseményei” elsodorták ezeket? Mit csináljon, akinek ősei nem jegyezték fel 500-1000 évre visszamenőleg a családfát? De ha bizonyítható is a honfoglalókig: azok ősei nem valahonnan Mongóliából jöttek? Már ott is „fajtiszta” európai magyarok voltak? Nem keveredtek útközben a mongol sztyeppéktől a Vereckei Szorosig eltelt mintegy ezer év alatt más népekkel? Szóval akad itt még nyitott kérdés. Szükséges lesz egy pontos definíció és a gyakorlatot szabályozó rendelet. Megkönnyítheti esetleg a dolgot egy újabban divatba jött DNS-vizsgálat.

Azért gond mindez, folytatta a magyarok főnöke borús eszmefuttatását, mert ezek a betolakodók egy idő után ellakják előlünk a Kárpátmedencét.

Ez a kockázat elgondolkoztatott. Ne látták volna ezt a veszélyt országunk bölcs vezetői már 10-12 évvel ezelőtt? Ha ez gond, akkor talán nem kellett volna boldog- boldogtalannak, de főleg tehetős keleti külföldinek jó pénzért letelepedési engedélyeket árusítani, ráadásul reklámozva. Sőt, ha nem volt eléggé fizetőképes a kedves kuncsaft, még hitelt is kínáltak hozzá. A konstrukciót és fortélyait Rogán dolgozta ki. Az így betelepített külföldiek száma  2016ban kicsit nagyobb volt, mint a menekültválság után előírt uniós befogadási kvóta. Ill. lett volna, mert utóbbit a kormány elutasította. Nem ennyire explicit náci szöveggel, de az indoklás burkoltan ugyanezt tartalmazta.

Akkor most mi a teendő? Covid-teszt mellett DNS-tesztet is kérni kellene a határon? De addig is minimum bojkottáljuk a kínai éttermeket, a vietnami boltokat, a dönerest? A bojkottfelhívás dézsávű ötlet, mintegy 80-90 éve már próbálták, de végül nem vált be. Csak mondom.

Amúgy a bölcs vezér szerint a Nyugat hanyatlik. Ha próféciája beigazolódik, az EU 2030-ra szétesik. De ha ezt ilyen kristálytisztán látja, akkor miért pedáloz minden erővel a felújítási alapokért? Miért kellene nekünk, a jobbreményű Magyarországnak a hanyatló EU pénze? Nehogy már magával rántsa gyönyörű hazánkat a romló €-val együtt a mélybe! Ezt vizionálta a fáradhatatlan külügyminiszter is, amikor kijelentette: 2030-ra utolérjük Ausztriát? Hol, miben? A szakadékban?

És vajon, mi a valószínű? Ha eddig hajlott is „Brüsszel” a tárgyalásokra, Tusványos mire animálja a Bizottságot? Avagy már tudja OV, hogy nem jön onnan a pénz, ezért ragadtatta el így magát?

De tételezzük fel, mint az többen is teszik, hogy ez az egész nem komoly, kizárólag a Mi hazánk híveinek elcsábítására szolgál, amúgy gumicsont. Az még rosszabb. Mert Tusványoson végképp kiírta magát OV minden klubból. Ami önmagában nem lenne baj, de sajnos az országot is.

 Foto: -/Wild Bunch Germany/dpa

Meine Stunden mit Leo vagy eredetiben  Good Luck to You, Leo Grande szerintem a nyári filmszezon csúcsa és mindenkinek ajánlom, de különösen a nőknek 50 fölött, meg alatt, és a férfiaknak minden korban.

A vígjátékként hirdetett angol kamardarabban a csodás Emma Thompson a maga 63 évével, szépségoperációk nélküli, korának megfelelő küllemével egy nyugdíjas özvegy hittantanárnőt alakít, aki most végre meg szeretné tudni, hogy milyen az igazi, felszabadult szex, és ki akar mindent próbálni, amire több évtizedes unalmas házassága alatt nem került sor. Erre a célra bérel egy hotelszobát és megrendel egy escort-boyt.

Nancy mindent előre aprólékosan megtervez, kontrollmániás, tele előítéletekkel. Megszokta, hogy az osztály előtt állva ő uralja a helyzetet, itt azonban zavarban van, és ez folyamatosan akadályozza abban, hogy felszabadultan átadja magát a spontán élvezetnek, amit keres. Ebből a feszültségből és kettősségből rengeteg vicces helyzet adódik, ezek végig kísérik a másfél órát. De a film a sok komikum ellenére több síkon is komoly kérdéseket feszeget.

Emma Thomson utolérhetetlenül nagyszerű, szorongásaival, előítéleteivel együtt hiteles, szeretetreméltó. A sármos, jóképű, elokvens, szuverén, minden helyzetet gyakorlott biztonsággal kezelő Leo Grande kitalált pszeudo-figuráját a fiatal Deryl McCormack szintén kiválóan alakítja, és mindvégig a filmsztár színésznő egyenlő rangú partnere. A négy találkozás során végül mindent nevén neveznek, de a kamera csak sejtet, semmi nem közönséges vagy természetellenes, gusztustalan.  

A film csúcspontja az utolsó beállítás, amikor Emma Thompson mozdulatlanul percekig szemléli magát meztelenül a tükörben. Megvallom, én erre nem lennék képes. Mármint, hogy belegyezzek egy ilyen felvételbe. A színésznő úgy nyilatkozott, hogy ez jelenet volt számára a legnehezebb: reflexszerű hasbehúzás, kényszeres, ösztönös eltakarási kísérlet nélkül, mozdulatlanul végignézni saját magán, tudomásul venni a látványt, és nem értékelni azt, belenyugodni, hogy ez természetes. A forgatás során külön gyakorolták a meztelenséget. A színésznő szerint ez nagyon hasznos volt. Úgy hitte, hogy a tökéletes alkatú férfikollégájának ez nem okozhat gondot, de a teljes meztelenség soha senkinek nem könnyű.

Barátunknak 80. születésnapjára egésznapos közös kirándulást ajándékoztunk. Férjem szerint az aktív korában irodalomtanár és szintén tanár felesége kevéssé ismerik a környék műszaki  érdekességeit, ezért kuriózum lehet számukra egy ipari műemlék, így esett párom választása Brandenburgra. A programot a tartomány tőlünk kb. egy autóórányira lévő névadó városában először sétahajóval kezdtük. A napsütéses, meleg, de még nem forró időjárás ideálisnak bizonyult. A hajókázás kellemes volt. Élveztük a valóban gyönyörű, kiterjedt vízi élet látványát a Havel folyón és tavain.

A teremtés koronája az előkészületek során 2. programpontként kinézett egy ígéretes vendéglátóipari egységet, de nem foglalt semmit, és ez hibának bizonyult. 32 évvel a német egyesülés után a hajdani NDK-ra jellemző tábla fogadott: „Bei uns werden Sie platziert”, értsd: Kedves vendég, ne légy önző individualista, ne mászkálj itt, mint pók a falon: a pincér fog leültetni – ha van kedve, és esetleg hely is akad. Fél kettőkor azt mondták, hogy minimum 40 percet kell várnunk. Ezt nem akartuk.

A hetvenezres város a mai keddi napon, turistaszezonban, a nyári vakáció idején álmosan kihaltnak tűnt. A környék általunk ismert jobb kategóriájú étterme kedden zárva, másik kettő 15:00, ill. 17:00-kor nyit. Végül besétáltunk a központba, ahol a főutcán lerogytunk a Pizzeria Torino teraszára. Itt valószínűleg csak a névadó város olasz.

A pincér közölte, hogy még nincs új étlap, de minden két euróval drágább, mint írva vagyon. A mellékhelység, amit a konyhán keresztül lehet megközelíteni, "nosztalgikus" szovjet emlékeket ébresztett bennem. Különben csodálom, hogy a német KÖJÁL még nem zárta be. Az amúgy kedves pincérnő bemondásos alapon akart kaszírozni. Tokajhegyaljai vendéglős tapasztalataimból tudom, hogy ebben az esetben a bevétel a fekete kasszába megy, amit nem csak az adóhivatal, de ha nincs jelen, a tulajdonos sem lát, ezért ragaszkodtam a számlához. Csak készpénzt fogadtak el. A németül közepesen tudó kiszolgálónővel beszélgetésem a továbbiakban a következőképp zajlott: 
   - Ha nem sértem meg, Ön hová való?
   - Afganisztánba. És Ön?
   - Magyarországra.
   - Az hol van?

Kitört belőlem a nevetés. A kérdés Közép-Európában, különösen a volt NDK-ban egyszerűen abszurd. De máshol? Én történetesen jártam Termizben az üzbég-afgán határon, de mit tudunk mi általában, arról a fertályról vagy pl. Dél-Kelet-Ázsia országairól? Tudjuk-e kapásból, hol is fekszik pontosan Uruguay vagy Paraguay? És Ecuador?

A fénypontnak szánt acélgyár valóban érdekes volt. Különben a rendszerváltás idejére vált a Siemens-Martin-kohó technológiája versenyképtelenné, így a gyárat 1994-ben bezárták. Azóta ipari emlékmű. Részletes leírás helyett itt néhány fénykép.

A nagy csarnok berendezései - nem tudnám elmagyarázni, hogy ez mi, de elhanyagolt, rozsdás állapotában is imponáló. 

Egy biztos: semmiképp nem szeretnék "Metallurg", azaz acélmunkás lenni.
Nehéz fizikai meló + elviselhetetlen magas hőmérséklet ...

Hajdani portásfülke. A kolléga az ablakban lévő tábla szerint ebédszünetre távozott. Ne tagadjuk, megvan ennek a maga diszkrét NDK-s bája.

A napi tervteljesítés 1985-ben

Szinte elérzékenyültem. Ez a jellegzetes szabadtéri bútorzat a 80-as években jellemző volt az Alexanderplatz-tól a Kalinyin proszpektig. Ma sem tudom, melyik ország exportálta a másikba. Bennem már annak idején is a "möchtegern", azaz a "szeretnénk, izzadva igyekszünk, de nem tudjuk" fílinget keltette.

A fotóval jobbra édesanyám emléke előtt tisztelgek, aki 1948-tól 40 évig, nyugdíjazásáig műszaki rajzolóként pont ilyen rajztáblán  dolgozott. Amikor megpillantottam, azon törtem a fejem, kinek küldhetném el a fényképet, de már nem él senki, aki még látta őt a munkában.

Az acélgyártáshoz ugyan semmi köze, mégis itt látható egy szimpatikus kiállítás a 19. sz-i brandenburgi kosárfonóból a következő generációkban gyerekkocsi- és kerékpár-, majd motorbicikli és autógyáros Reichstein család „Brennabor” márkájú termékeiből. A márkanév különben a "Brandenburg" szó népies szleng-változata.

Állítható gyereksportkocsi: mai nevén buggy

A családi ezüst. Hogy ezt mikor kótyavetyélték el, arra nem derült fény.

Annamária, kedves,

Te „a hont kivont szablyával óvtad ellene”[1], mármint EG ellen, mire én heves állításaiddal vitába szálltam.

Válaszodra legszívesebben mondatonként reagálnék, de félek, hogy a tételes érvelés során visszaélnék a türelmeddel. Így engedd meg, hogy csak néhány fogalomzavarra hívjam fel figyelmedet.

Valószínűleg nem tűnt föl neked eddig, de többféle módon lehet térdelni.

• Amivel Te azonosulni tudsz, azt többnyire a templomban tesszük: két térdre ereszkedve összetett kézzel fohászkodunk a Megváltóhoz.
• Szokás még térdelve megkérni az áhított lány kezét.
• A túlhaladottan szigorú és avítt pedagógia sarokba térdeltette – ad absurdum kukoricaszemekre – a szófogadatlan gyereket. Ez persze nem önkéntes.
  
• És van a legújabb antirasszista tiltakozó megnyilvánulás, amikor a saját himnusz alatt féltérdre ereszkedve, egyik kezét a szívén tartja a futbalista, vagy a térdére támaszkodik az alkarjával. Ez egy teljesen másféle szimbólumrendszer, de ezzel most nem foglalkoznék részletesen.

Egyikkel sem kötelező azonosulni.

Azt mondod az utóbbira: „a mi nemzetünk ennek nem híve”. Honnan tudod ezt ilyen biztosan? Mármint, hogy az egész nemzet? Szerintem csak abban van konszenzus, hogy a Himnusz alatt állunk. Nota bene, minden nemzet himnusza alatt. De a térdelésről eddig nincs egységes vélemény. Már csak azért sem, mert a jelenség újkeletű és nem történt erről eddig semmilyen közvéleménykutatás. Ha valaki nem ütközik meg veled együtt ezen, az szerinted eleve nem része a nemzetnek?

Visszaolvastam és nem találok EG szavaiban semmi arra utalót, miszerint szégyellené magyarságát. Az, hogy nem büszke valamire, amiről nem tehet, messze nem azonos a szégyenérzettel. Avagy ha valaki esetleg nem lelkesedik azért, amiért Te, az szerinted egyértelműen a megvetést jele? Ennyire bináris lenne a világ? A dolgok nem csak fehérek vagy feketék, a szürkének 1000 árnyalata van.

Magyarnak lenni adottság, de igazad van: lelki kötődést is jelent. Azt viszont nem értem, hogy ez mennyiben áll ellentétben az európaisággal. M.o., a Kárpátmedence szerinted nem Eu-ban van? Tudtommal a magyarság is osztozik Európa közös kulturális alapjaiban, aminek bölcsője az antik görög demokrácia és kultúra, 2000 éve a kereszténység dominálja, fontos eleme volt a reneszánsz, a reformáció, majd a felvilágosodás, a 19. sz-ra kialakult nemzetállamok és demokratikus mozgalmak, az ezekre épülő értékrend, tolerancia, kisebbségek védelme, stb. Kicsit részletesebben itt. Mik azok a nézetek, amik szerinted mocskosak az eu-i szemléletben, amiktől Te személy szerint elhatárolódsz? Mire fel ez a harcias, sőt, egyenesen ellenséges hang?

A kommenteden túl az oldaladon látható fényképek alapján is felötlik bennem ez a kérdés. Gondolok itt a kokárdás szlogenre.

Nyilván nem tudatos benned, de a közösségi média nyelvén írott szövegben a felkiáltó jel, „!” = ordítás. Itt a fényképen a felkiáltójeles mondat előzmény nélkül áll, vagyis nem reakció, vagy válasz valamire. Továbbá az "igenis" szó toporzékoló nyomatékot sugall. Ebben a formában ez így egy hangsúlyosan támadó mondat. Mi végre ez az agresszió? Ki/mi ellen? Miért ab ovo támadni? Az állítás egy érzésre, személyes állapotra vonatkozik, ami legitim, és szubjektív. Kétségbe vonta bárki is az állítást, hogy jó magyarnak lenni? Megfogalmazója kivel/mivel szemben érez bizonyítási kényszert? Miért? Mi ennek az oka 32 évvel a rendszerváltás után? Mi az értelme?

Nem ismerjük egymást, így őszintén kérdezem, hogy milyen kisebbségi sérelmek érnek téged ma, 2022-ben, az egyik legnagyobb magyarlakta erdélyi városban, Marosvásárhelyen, amik ekkora indulatokat váltanak ki belőled – a június 3-i  posztod, a pünkösdi útravaló (Vass Albert idézet) ellenére?

_______________________________________________________________________________

[1] Nem tudom, Vass Albert és Tamási  Áron mellett József Attila is része-e az erdélyi magyar irodalmi kánonnak.

„Érdekes írás, s ebben a kavalkádban kíváncsi lennék, hogy hány ember tudná elmondani, a nyuszi, festett tojás, vegetáriánusok közepette, hogy valójában mi is a húsvét, elmesélni a történetet.....azt már meg se merem kérdezni, hogy hisze-e Jézus feltámadásában” – írja húsvéti szösszenetemre egyik kommentelőm.

Valóban. Elgondolkoztam a különböző vallások nyomán kialakult kultúrkörök, a hagyományok, népszokások és a hit összefüggésein. Már csak azért is, mert több húsvéti üdvözletet kaptam barátaimtól Törökországból, valamint orosz ismerőseinktől is, akik keresztények ugyan, de az ortodoxia nem most ünnepli a húsvétot és a hagyományok között is vannak eltérések.

A kérdésfelvetés általánosan aktuális. Már a karácsonnyal kapcsolatban is feszegettem: mi köze van például a karácsonyfának és az ajándékoknak Krisztus születéséhez? A kis- és Nagyböjtnek a Megváltó eljöveteléhez és halálához? Jézus születése miért konkrét, decemberi dátum a keresztény naptárban – miközben bizonyíthatóan tavasszal született? A halálát, feltámadását, majd mennybemenetelét pedig miért a holdnaptárnak megfelelően évente változó időpontban ünnepeljük? Mi végre a húsvéti nyúl, aki természetellenesen tojást tojik, amit hogyan magyarázzon meg értelmiségi szülő a gyereknek ellentmondásokba gabalyodás nélkül? Mi köze a locsolkodásnak a feltámadáshoz? Apropó feltámadás: a Nagypénteken bekövetkezett halál utáni újtestamentumi harmadnap hogyhogy már Nagyszombaton van, stb.? Másszóval akadnak itt tisztázatlan kérdések, némelyek szinte kétezer évesek.

Nos, némelyekre tudom a választ: A karácsonnyal a kereszténység egyszerűen magáévá tette a téli napforduló római kori pogány ünnepét. (Az ilyesmi a történelem során bevett dolog volt: a Szovjetunió, pl. próbálkozott a karácsonyt lecserélni Sztálin születésnapjára (dec. 21.), de ez nem vált be.) A húsvét a pogány tavaszünnep átmenekítése a keresztény világba – a német Ostern szó etimológiailag is mutatja. A böjtök, főleg a Nagyböjt időszaka egybeesik az éléskamrák megüresedésével. Az önmegtartóztatás célszerű, ha a készletek fogytán vannak, de ki kell még húzni valahogy az új termésig.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy Jézus személye, azaz születése, élete és tevékenysége történelmileg bizonyított tény ugyan, de a keresztény vallások nem régészeti és történelemi kutatások eredményein alapulnak. Lényeges különbség van a tudomány és a vallás között, akkor is, ha a teológia tudománynak számít. Valamint két különböző dolog az egyház mint intézmény és a hit, ahogyan messze nem azonos a vallásos ember a hívővel. Ez különösen igaz, amikor a vallást mint ideológiát politikai érdekek alátámasztására használják – egészen a fegyverek papok által történő megszenteléséig – ami államvallássá válása óta végig kíséri a kereszténység történetét napjainkig. És sajnos ez is hozzátartozik a keresztény kultúrkörhöz.

Optimális esetben a kultúrkör része az adott vallás tanításainak, a körülötte kialakult hagyományoknak és népszokásoknak az ismerete, ápolása. Utóbbi a mindennapokban többnyire megkérdőjelezésük vagy eredetük firtatása nélkül történik. Ennek tudható be, hogy vegyes populáció esetén a más kultúrkörből érkezettek is magukévá teszik a helyi szokásokat – hogy messze ne menjek, a Németországban élő török-arab bevándorlók többedig generációja állít karácsonyfát és vesz húsvéti csokinyulat, csokitojást a gyerekeinek. Messzemenően a vonatkozó keresztény tanok ismerete nélkül. Fordítva is igaz ez: gondolok itt (az angolszász kandalló hiányában, tehát értelmét vesztetten) a házfalon a kémény felé mászó Mikulásokra, avagy a szintén angolszász halloween-hagyományok európai meghonosodására. De említhetném a karácsonyfa bevonulását a japán, kínai és egyes mohamedán országok folklórjába. Vagyis általános a hagyományok eredetismeret nélküli átvétele.

Valljuk meg őszintén, hogy a feltámadás utáni családi vacsora a sonkával, vagy a Szenteste kocsonyával és bejglivel a keresztény kultúrkör legtöbb tagjánál is inkább a hagyományápolásról szól, aminek legfontosabb eleme a családi együttlét. Ezt a statisztikai adatok ismeretében is ki merem jelenteni, hisz tudjuk, hogy a lakosság jelentős aránya nem tagja semmilyen egyháznak. Miközben az is közismert, hogy a tagság, vagyis az egyházadó fizetése (Németországban ezt automatikusan vonja az adóhivatal) és a hit között nincs automatikus korreláció. Mint ahogyan a rendszeres, vagy a kizárólag karácsonykor történő templomba járás adataiból sem lehet semmilyen hitbéli összefüggést levonni.

Valóban megállapítható a keresztény kultúrkör általános elvilágiasodása, a történelmi egyházak befolyásvesztése. Hogy ez modern, haladó jelenség e vagy sajnálatos, hovatovább káros folyamat, ennek megítélése különböző.  Az elvilágiasodás egyrészt a keresztény társadalmak belülről fakadó nemzetközi trendje, másrészt a modernkori népvándorlás is hozzájárul az egyházak befolyásvesztéséhez. Ezt lehet konstatálni, lehet rá panaszkodni, a környező világot vádolni, de mindez nem visz semmire. A vallások, kultúrák élete a történelmi tapasztalatok alapján a Gauss-görbe szerint alakul. Meglehet, hogy mára a kereszténység túljutott a zeniten. Ilyen a világ. Változó. Kultúrák  jönnek, mennek. 2000 év az emberiség utóbbi történetében elég hosszú idő ugyan, de valószínű, hogy történelmi távlatból csak egy korszak. Világunkban semmire nincs garancia, legkevésbé az állandóságra.

Végül, ki-ki hisz-e a feltámadásban – nos, a hit az ember egyik legintimebb szférája. Erről általában ugyanolyan kevéssé beszélünk nyilvánosan, mint a szexuális életünkről. És ez szerintem jól van így.

--------------------------------------------------------
Saját felvételek, Todi, Umbria, 2021

Tegnap vacsorára voltunk hivatalosak. Az ünnepnap ellenére nyitva tartó virágüzletben, melynek tulajdonosa határozott vonzódást érez a giccshez, a fenti, témához illő virágdekort sikerült beszereznem.

Ha valami nagyon giccses, egy idő után mégis szép. Nos, így voltam ezzel a húsvéti gipsz nyúllal is a  virágkoszorú közepén. Bár így még mindig életszerűbb, mint festett tojással, amit csak 1x 1 évben tojik szegény emlős, majd ettől úgy elszégyelli magát, hogy eltűnik egy további évre. Hacsak le nem vágják le ünnepi fogásnak. Remélem, barátaink nem tesznek ilyen barbár dolgot, inkább szabadon engedik.

Amúgy ma, család hiányában, mert hogy a fiatalok elutaztak Rügenre, kiterjesztettem a rokonság fogalmát Berlinben maradt barátainkra. Így a feltámadási vacsora velük lesz. Fotóval az ünnepi asztalról majd később, terítés után szolgálhatok.

Az egyházi ünnepek ebben a fokozódóan szekularizálódó világban leginkább a népszokások, a tradíció ápolásából állnak. Ámbár évek óta figyelem, hogy ezek is halványulnak, illetve átalakulnak. Pl. néhány éve ádventkor kiderült, hogy a családban senki nem szereti a bejglit – erről már írtam korábban. Nos, tavalyelőtti tavaszi véleménykutatásom eredménye, hogy a húsvéti sonkát sem kedvelik. További apropó, hogy mára meghívott barátaink egy része vegetáriánus, így könnyű szívvel lemondtam a sonkáról. Meghonosult viszont az „Amisch tojás”, ami ízletesebb és látványosabb dolog, mint a szokásos, sonkalében főtt változat.

Amisch tojás (a receptet
kérésre szívesen megadom)

Egyáltalán, lehetséges új hagyományokat teremteni. A lényeg, hogy az összejövetel békés, harmonikus, szeretetteljes és vidám legyen, amire a résztvevők szívesen emlékeznek majd vissza.

Ebben a szellemben kívánok mindenkinek kellemes Húsvétot!

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Radnóti Miklós: Töredék, 1944. május 19.

Az ukrán katonai helyzettel kapcsolatos hírek böngészése naponta több órámat köti le. Ilyen közelről még sose figyeltem háborút. Ez nem fizikai, hanem információs, szellemi és érzelmi érintettséget jelent. Sokkal jobban megvisel lelkileg, mint eddigi életem összes háborús eseménye.

A Kijev közeli területekről visszavonuló orosz csapatok okozta borzalmak az egész világot megrázták. Erről így ír a !!444!!!

Kijev a Kijevi Rusz bölcsője, vagyis orosz szemmel a "miénk". Az ott élők szintén a „mieink”. Akkor ez hogyan lehetséges?! Leitatják, bedrogozzák a katonákat előtte? Nincs egyiküknek se anyja, húga, szerelme, lánya, nőrokona?! Mitől válnak békében normális emberek vadállatokká? 

Állítólag van ilyen, nem az első eset. Emlékszünk szüleink, nagyszüleink 2. VH-s történeteire. A szovjet katonák mögött 1945-ben már 4 év háború és nélkülözés állt, de most? Mitől aljasodik úgy le az ember, hogy kéjjel öl?! Magyarázza ezt el nekem egy pszichológus!

Nem, nem „megértő” mentegetésre, felmentésre vágyom, hanem ok-okozati összefüggésekre, logikus magyarázatra. Válaszra, például az alábbi  kérdésekre: 

• Kik ezek a harcosok, főállású katonák-e? (Tudtommal sorkatonákat elvileg tilos bevetni.)
• Honnan, milyen társadalmi rétegből rekrutálódnak, milyen iskolázottsággal
• Milyen katonai "nevelést", kiképzést kaptak? (Esetleg nem kezelik őket emberként és a napi megaláztatást így adják tovább, …)
• Valóban van vodka és drog? (Ahogy tudjuk, máshol is szokás volt a kivégző osztagoknak a bőségesen pálinkát osztani az esemény előtt.)
• Ideológiai nyomás alatt állnak?
• A háborús helyzet eleve a legalantasabb ösztönöket váltja ki a résztvevőkből, de miért is?
• .. stb.
  

A fenti listából néhány pontra máris találtam választ:

• Timothy Snyder: Orosz útmutató a népirtáshoz
  Eszerint mindenki „náci”, aki ukránnak vallja magát és nem kíván orosszá válni. Ők, akárhány millióan is vannak, irtandók, de minimálisan elhurcolandók, száműzendők, megalázandók, gyerekeik átnevelendők. Éspedig egy központi, felülről elrendelt állami ideológia alapján. Az útmutatást a RIA Novosztyi orosz hírügynökség a bucsai vérontás nyilvánosságra jöttének napján jelentette meg.
• A végrehajtók pedig ezek a katonák.

Korabeli vicc:

„Sztálin két hibát követett el a II. VH során:
1. megmutatta a szovjet katonáknak Európát, és
2. megmutatta Európának
a Vörös Hadsereget.”

„Az ukrán közösségi médiában terjed egy videó, melyen csernihivi idős asszonyok arról számolnak be, hogy az a városukat elfoglaló orosz hadsereg katonái közt többen is voltak, akik még soha életükben nem láttak angolvécét - írja az Unian. Amikor bementek a házakba az orosz katonák, azt kérdezték tőlük a vécékagyló láttán, hogy „mi a csoda ez”, és annyira lenyűgözte őket a szerkezet, hogy amikor elhagyták a körzetet, magukkal vittek párat.” – olvasom a !!444!!!-en.

Vajon Putyin, a krími, minden elképzelhető luxussal kistafírozott palotájában, tud erről? Vagy mindegy? Ahogyan minden mindegy, mert csak a 19. században megfeneklett mentalitás szerinti km²-ben mért területi hódítás számít?

Istenem, minden dézsávű! Emlékszem anyám, nagyanyám II. világháborús történeteire, amikben, a szovjet felszabadítók alacsony civilizációs szintjét demonstrálandó, rendszeresen visszatérő elem volt az angol WC ismeretének hiánya. Az összes európai "felszabadított" országból ismert a történet a krumplival, amit állítólag a WC csészében akartak megmosni, majd a lehúzott burgonyát a pincében keresték – nos ezt én „urban legend”-nek, tipikus városi folklór elemnek tartom. Mottó: lehet, hogy nem igaz, de jellemző. Az viszont történelmi tény, hogy lényeges különbségek mutatkoztak a megszállók és a megszállottak civilizációs szintje között, és nem a megszállók javára.

A következő hasonló, értetlenséget kiváltó élmény 45 évvel később a Szovjet Hadsereg kivonulása volt az NDK-ból. A távozók akkor is elvittek minden mozdíthatót, lett légyen az köztéri szobor, csaptelep, WC-csésze, gádoros tálca, nyílászáró, kilincs: az elhagyott laktanyák döbbenetes, gyakorlatilag használhatatlan állapotban maradtak vissza.

Azóta újabb 30 év telt el. De mintha Oroszország egyes régióiban még évszázadokkal ezelőtt megállt volna az idő.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mindennek semmi köze az aktuális hadi eseményekhez, nincs befolyással a háború kimenetelére. Az ilyen és ehhez hasonló felröppenő komikus (?) történetek hangsúlyozása a megszállt területek lakosságánál elsősorban az önkép karbantartására szolgál: sovány lelki vígasz.

Mégis bizonyos látlelet. Hiába van okostelefon, megannyi olcsó, divatos, talmi műanyag kütyü, azok nem helyettesítik a civilizáció kultúráját. Talán mégis létezik összefüggés a birodalom távoli, ázsiai régióinak évszázadok óta változatlan társadalomfejlődési handycap-je és az emberiség ellen Ukrajnában elkövetett legújabb borzalmak között. Ezt majd később okos szociológusok, antropológusok, pszichológusok és egyéb társadalomtudósok kielemzik.

foto: www.telex.hu

Pártot alapít, nyilatkozta Márki-Zay Péter – olvasom a hírekben.

Magyarországon minden ellenzéki párt és vezetőik permanensen a demokráciára hivatkoznak, azt akarják helyreállítani. Miért van mégis az, hogy a bukott politikusok a rendszerváltás óta, Vona kivételével, a legalapvetőbb demokratikus politikai magatartásformát egyszer sem tették magukévá, jelesen, hogy a választást vesztett politikusnak vissza kell lépnie? Kell? Muszáj!

Nemcsak annak, akik választást vesztett, hanem mindenkinek, akire valami rendellenességet rábizonyítottak – lett légyen az illegális előnyök igénybevétele vagy „csak” a diplomamunkában, doktori disszertációban történt idegen tollakkal való ékeskedés.  Nemcsak a demokrácia, hanem alapvetően az erkölcs és a pszichológia miatt.

Választás után nem az a lényeg, hogy mi volt a sikertelenség oka. Azt, persze kell elemezni – de nem nekik! Nekik egy dolguk van: levonni a konzekvenciát és méltósággal visszavonulni. Ha végleg nem is, de legalább 4-5 évre el kell tűnni a rivaldafényből.

Orbánnak is ezt kellett volna tennie a nyugati politikai etikett jegyében. Nem így történt, ugyanakkor OV nem a demokrácia felkent grállovagja, azt nem is hirdeti: ő a lózunggá vált illiberális államot építi, így rajta hiába kérnénk számon a demokratikus, az européer viselkedés normáit.

De itt van például Gyurcsány: Teljesen irreleváns, hogy ő személy szerint mennyire intelligens, jóravaló, jószándékú, tehetséges, netán vezetésre alkalmas ember e vagy gazember, voltak-e/vannak-e a hívei vagy sem: politikai értelemben megbukott. És ez a lényeg, a továbbiakban csak ez számít. „Hab a tortán”, helyesebben külön ártalom, hogy személye a választópolgárok jórésze szemében vállalhatatlan. Mindegy, hogy mi, emberek egyenként egyetértünk-e ezen csoport véleményével, mit gondolunk Gyurcsányról és a körülményekről: bukása elvitathatatlan tény, és neki vállalni kellett volna ennek következményeit. Ahelyett, hogy visszavonulásával hagyta volna lenyugodni a kedélyeket, helyette egyre hangosabban, szinte eszelősen bizonygatta az igazát. Ezzel mindmáig tovább mélyülő árkot húzott a hívei és ellenzői közé, és elhasználta a maradék hasznosítható reputációját. Ezáltal ráadásul alapot adott neve érdemtelen bemocskolásához, a legutóbbi kampányban elrettentő példa gyanánt plakátmotívumként szolgált a FIDESZ-nek. Ez felesleges és kár volt.

MZP a fenti rossz magyar minta szerint a legjobb úton halad afelé, hogy elkövesse ugyanezt a hibát, rendíthetetlenül menetel a politikailag megosztó devalválódás irányába. Ha neki lennék, visszavonulnék az országos politikából. Ahogyan ezt az elmúlt 50 évben Németországban tette Rainer Barzel, Willi Brandt, Helmut Schmidt, Hans-Jochen Vogel, Björn Engholm, Rudolf Scharping, Reinhard Schröder, Martin Schulz. (Részleges visszavonulást láttunk F-J. Strauss és Edmund Stoiber esetében: ők megmaradtak vezető pozícióban saját szűkebb bajor pátriájukban, de soha többé nem játszottak szerepet mint CDU/CSU úniós kancellárjelöltek.)

Aztán X év múlva, ha akkor a helyzet azt megengedi, a tapasztalatokból tanulva, megtisztulva, megacélozottan újra elő lehet(ne) lépni a történelmi süllyesztőből. Ha akkor éppenséggel van ilyen ambíció és az találkozik valamilyen igénnyel. Az ilyen részleges visszavonulásra, majd más szerepkörben történt felbukkanásra német példa: Frank-Walter Steinmeier, Peer Steinbrück, Oscar Lafontaine.

Addig viszont mélyen hallgatni kéne, még akkor is, ha már ennyire be(le)jött a politikába, eltűnni a médiából, folytatni esetleg a vidéki polgármesterséget, erőt gyűjteni. De semmiképp nem dobszóval, a nyilvánosság bevonásával akciózni, hosszúra húzott részletekben, lassított felvétel tempójában eltapsolni a maradék erkölcsi tőkét. Ezt nagyon nem kéne, ez most éppen nem a pártgründolás ideje.

"Vilàgot làtni igen, de hazàt vàltani nem!
Mindig egy idegen maradsz!
Én hazaàrulònak is tartom a vègkèpp tavozòkat!
Öreg korukban meg visszajönnek meghalni!”

Nem sokkal a választások után olvastam egy FB-bejegyzést, melyben a népszerű szerző hasznos tanácsokat oszt meg a kivándorlást mérlegelőkkel. A fenti mottó egy hozzászólás ehhez a poszthoz.  

Az utóbbi napokban különösen gyakran felmerül az elmenni-maradni probléma. Ezzel párhuzamosan fokozódik az elmenők vagy akárcsak az elvágyódók megbélyegzése az otthonmaradottak részéről. A „hazaáruló” jelző rendszeresen felbukkanó, örök stigma. A sokakat sértő, súlyosan kirekesztő ítéletre ki-ki, vérmérséklete szerint, hevesen vagy szomorúan reagál. Utóbbiak között az egyik legszebb szöveget nemrég Tompa Andrea[1] tollából olvastam.

A meg- és elítélő véleményből visszaköszön a 19. század: Vörösmarty Szózatának nemzeti-romantikus üzenete a nemzetállamok felvirágzásának idejéből. Az élet korántsem ilyen eszményi, sőt: alapvetően másképp működik. Nemcsak manapság, hanem ősidők óta. Az emberiség többtízezer éves története a vándorlás, a migráció története.

De mi is a haza, amit elárulnak, mi a nemzet, ki a magyar? Utóbbi kérdésben ajánlom mindenkinek saját családfája tanulmányozását. Az én 8 dédszülőm közül, pl. csak 3 volt név szerint magyar, miközben a kimondottan magyarul csengő Garancsyak elődei huculok[2] voltak, felvidéki cipszer[3] ükapám pedig „Zickel”-ről magyarosított Székelyre. A másik ötről – Simkó, Leskó, Klein, Huber, Pomperis – a nevük egyből elárulja, hogy tót, sváb, bajor, cincár[4] bevándorlók utódai. A dédszüleim generációja már asszimilált magyarokból állt.

Gondolom, a dolog ezen a ponton a haza és a nemzet szempontjából rendben van, vagyis a betelepült tótok, svábok, oláhok, rácok Kiegyezést követő elmagyarosodása helyénvaló, ellenben a 20. század eleji, nyomor elől Nyugatra tántorgó magyarok hazaárulók. Ha jól értem, akkor a hazaárulás kérdése befelé nem, csak kifelé, a Magyarországról el-mozgásnál merül föl.  

Ami az önmeghatározást illeti, többféle identitásunk van: egyszerre lehetünk ember, (esetemben) nő, közgazdász, berlini, feleség, magyar, anya, vállalkozó, gyűjtő, értelmiségi, nagyszülő, … stb. Ezek mind valamilyen adottság mentén létrejött csoportok, amikhez tartozunk. A nemzeti hovatartozás fontos ugyan, de messze nem az egyetlen identitás. Az otthonmaradottak, tapasztalat híján, nem tudhatják, mennyire jól megfér egymás mellett a nemzeti, a lokális vagy nyelvi hovatartozás, akkor is, ha azok nem esnek egybe. Én, pl. berlini magyar européernek tartom magam – hasonlóan a berlini követségen múlt vasárnap szavazó honfitársaimhoz. (Nota bene, az utóbbi főnév is tartalmazza a haza fogalmát és azt nemcsak azokra értjük, akik az anyaországban élnek.)

Téves a feltételezés, miszerint az elvándorolt hazát cserél, így helytelen a szólásmondás szerinti automatikus folytatás, a felszólítás, hogy akkor szívet is cseréljen. Az eltávozó – aki gyakran nem is tudja adott pillanatban, hogy átmenetileg megy-e el vagy örökre – nem hazát, hanem lakhelyet, otthont, életteret vált. A haza ugyanis nem földrajzi kategória, hanem annál sokkal több: érzelmi. Bárhol él is az ember, a haza, mint olyan, benne él, az változatlan, az a külföldi munkavállalással nem cserélődik automatikusan. Az árulás értelmezhetetlen ebben az összefüggésben.

Szintén tapasztalathiányból fakad az a meggyőződés, hogy az elvándorló máshol, akárcsak egy megátkozott, élete végéig idegen marad. Ezzel ellentétben az integráció egy folyamat és a többség esetében sikeres. Persze ez nem megy máról holnapra. Ezért félrevezetők gyakran a felmérések, mert azok rendre egy pillanatfelvételt mutatnak. Saját tapasztalatomból tudom, hogy folyamatosan változik a komfortérzés az új helyen az idő tükrében. De ha esetleg mégsem sikeres a beilleszkedés, akkor vissza lehet menni. Manapság ez sokkal egyszerűbb, mint Mikes Kelemen idején vagy az 56-osok esetében volt évtizedekig.

Én itthon érzem magam Berlinben. És ez nem áll ellentétben azzal, hogy Magyarország a hazám. Talán éppen ezért az elmúlt, lassan 47 év alatt rendkívül fontos volt számomra az anyanyelv megőrzése és továbbadása. Ugyanakkor tudatában vagyok annak, hogy az utánam következő 3. generáció nagy valószínűséggel nem fog már magyarul tudni. Számomra szomorú ez a kilátás, de ilyen az élet, ez mindannyiunk családtörténetében – lásd feljebb a családfánál – visszatérő minta. Hosszútávon és össztársadalmilag mégis az a fontosabb, hogy tisztességes emberek váljanak az utódokból, és felelős polgárként tegyék a dolgukat a közösség javára. Kölcsey szavaival „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!” – bárhol is legyen az. 

Az anyaország szempontjából tagadhatatlanul káros az elvándorlás. Javaslom azonban a hazaárulás nemzeti-romantikus, érzelmi fogalmát lecserélni a szociológiai szempontból helyénvalóbb veszteségre. Ez jobban kifejezi a lényeget. Ugyanakkor az ország szerencséjére remélni lehet, hogy ezt a veszteséget pótolják a mindenkori bevándorlók. Mint az a 80-as évektől kezdve ideig-óráig, így is történt – sokáig hallgatólagosan, de számunkra látványosan és folyamatosan – a határon túlról. (Azért ideig-óráig, mert ma már nem olyan vonzó az anyaország, mint 30-40 éve). A pótlás folytatása lehet a 2015-ös kislétszámú és a jelenlegi ukrán háború okozta nagyobb méretű menekültáradat. Az ő utódaik a 2., 3. generációban már nemcsak értéktermelő, de a magyart anyanyelvként beszélő, asszimilált honfitársak lesznek. Ami jó. Ahogyan eddig is erről szólt Magyarország 1100 éves története.

Facit 1: A haza több, mint egy ország, a haza a szívünkben van.
Facit 2: Ami az egyik oldalon veszteség, az a másikon nyereség, és fordítva.

__________________________________________________________________________