Lánykoromban a lánykori nevén Marx Károly Közgazd.tud. Egyetemen végeztem itt szemközt

Gyönyörű a város. Ma is igazolva látom régi tézisemet, hogy Budapest ritka – ha nem az egyetlen olyan – metropolisz, ahol a közepén folyó Dunán hajókázva a legfontosabb nevezetességeknek szinte kilencven százaléka látható: azokat mintegy zsinóron húzzák el előtted. Ugyanez az élmény két részletben, ha esti kivilágításban villamossal mész a Duna pesti vagy a budai oldalán. Lélegzetelállító! De az októberi napsütésben a hidakon átkelni napközben is látványos. Nos, ezek a tömegközlekedési  élmények nyújtották egyhetes látogatásom során az egyértelmű pozitívumot. Meg kell hagyni, a város gyönyörű.

Sok év után ismét sétáltam az Andrássy úton az Oktogontól a Bajza utcáig. A Kodály Körönd patinás palotái imponálók, a leégett blokkot közben helyrehozták, máshol folyik a felújítás, és reménykeltők a tervrajzok. Hogy műemlékvédelmi szempontból milyen lesz az eredmény, azt nem vizsgáltam.

leégett blokk restaurálva

A Kodály körönd Kodály-épülete

Valamint elhessegettem negatív gondolataimat mindezek finanszírozásáról, a befektetőkről és a számomra átláthatatlan tulajdonosi viszonyokról. (Ahogyan a Várnegyed mindenhonnan látható óriásdaruinak látványa sem töltött el egyértelmű örömmel afelett, hogy végre rendezik a háború óta még mindig nem helyrehozott romokat, részeket. Az eddigi eredmények ugyanis nagyon is megkérdőjelezhetők – lásd, pl. a lovarda felesleges újraépítését.)

Itt még várat magára a restaurálás

A várban sétálva feltűnt, hogy a vízválasztó a Hadik szobor: a huszárkapitánytól a Halászbástyáig hemzsegnek a külföldi turisták. Ismét mázlink volt: sikerült helyet találnunk a Ruszwurmban, amit ki nem hagynánk Magyarország legjobb krémese miatt – Zsófi annak idején ebből rendelt egy négyzetméternyit esküvői tortaként. A tömeg okozta stressz ellenére még mindig előzékeny és kedves a kiszolgálás.

A Tóth Árpád sétány viszont a napsütéses októberi szombat délután csak a bennszülötteké. Nagyszerűen lehet itt autóforgalom nélkül gyalog biciklizni, gesztenyét szedni, gesztenyével célba gurítani és mindazt csinálni, ami egy két és háromnegyed éves náthás kisfiút boldoggá tesz.

Gyorsan hozzáteszem, hogy az állatkert is klassz, lenyűgöző a Magyar Zene Háza és a Millenáris is tetszett. Utóbbi épületeiben nem jártam, csak a rendezett szabad téren. A két újabb keletű létesítménynél, bár visszafogottan, mégis érezhető a nemzethy ideológiai nyomás.

 Magyar zene Háza a Városligetben

Aktuális okokból meglátogattam néhány játszóteret a II. és a XIII. kerületben. Ezek kimondottan szimpatikusak, kulturáltak, fantáziadúsak. Különösen a látogatók által ingyenesen használható köztulajdonú játékok, gyerekbiciklik leptek meg. (Nem tudom, hogyan néz ki ugyanez a műfaj, pl. a nyóckerben.)

A Gerbaud-ba nosztalgikus okokból mégis betértünk, noha már legutóbb, vagy 15 éve megfogadtuk, hogy soha többet. Ismét megállapítottuk, hogy a nagymúltú hungarikum hideg, huzatos, aránytalanul drága, és azóta az eredeti berendezés is eltűnt. (Állítólag az egyik tulaj valamelyik amerikai üzletébe vitték.) Szerdán fél hatkor alig lézengtek vendégek, a hátsó helyiség lezárva. (Így nem tudom, hogy a hajdan kedvenc olajfestményem, a misebort lopó ministráns fiút ábrázoló zsánerkép lóg-e még a falon.) A kiszolgálás viszont kimondottan kedves és előzékeny.

Mialatt a csemete önfeledten biciklikeringőzött a Vörösmarty téren, én átsétáltam a József nádor tér sarkára, ahová nosztalgikus emlékek fűznek. Apám gyerekkoromban évekig dolgozott a Pénzügyminisztérium-ban és nekem feledhetetlen élmény volt az ottani páternoszter. Amúgy borongós vasárnapi hajnalokon a PM busza innen startolt velünk a Természetbarát Szakosztály gyalogtúráira a Börzsönybe, Zemplénbe.

A Duna, az úszó hajók, a kivilágított város Janót is vonzza, ezért a Vigadótól a 2-es villamossal akart hazamenni. A sokára jövő és tömött jármű lépcsőjére nagy nehezen felkapaszkodtam a gyerekkel a karomon. Kilátás így persze semmi, csak zsúfoltság.

A 2-esre várva

A villamos végül megállt a nyílt pályán még messze a Kossuth tértől, és mindenkit leszállítottak: belefutottunk a Parlament előtti tanártüntetésbe. A sors megajándékozott vele, ugyanis igencsak vágytam volna ezen részt venni, de nem egy fáradt, bölcsődés korú kisgyerekkel.

Sebaj, gondoltam, akkor majd a Duna alatt. A metrómegálló bejáratánál mozdulatlan sorok álltak. Közelebb mentem és biztonsági embereket láttam bent mászkálni, az üvegajtó zárva, utas sehol. Kiderült, hogy minden le volt zárva a tüntetés miatt, és a metró most itt nem állt meg. Viszont ezt senki nem közölte a várakozókkal.

A Margit hídhoz akartam eljutni, de nem feltétlenül egy tömegen keresztül és nem gyerekkel a karomon. Épp Gulyás Márton beszélt, miközben Janó befogta a fülét és sírt, hogy ez nagyon hangos. Nem részletezem, hogy a különben emelkedett hangulatú és békés tüntetésen keresztülvágni – megkerülni lehetetlen volt – egy félelemtől reszkető 17 kilós gyerekkel a karomon, szinte pánikkal töltött el. Végül sikerült, és a tömegből kiérve letehettem a fiúcskát! A fizikai kihívás hatására hősnek éreztem magam, de Janó is az volt, mert ennyit még sohasem gyalogolt. Igaz, nem volt más választása. Egyszóval változatos programunk volt a hét folyamán. Apám anyámhoz intézett gyakori megjegyzése jut ennek kapcsán eszembe: "Pipikém, én Magának színes életet biztosítok."

Beszámoltam erről az élményről, és jelenlévő fideszes rokonom a tanártüntetés hallattán kifakadt: „Ezek a szemetek!”

Nota bene, feltűnt, hogy a korábbi gyakorlattal szemben újabban sokkal kevesebb tánczenét konzumál, helyette megnőtt a hírek, valamint a politikai értékelések iránti érdeklődése. Például egész héten a reggelinél a Kossuth rádiót voltam kénytelen hallgatni. (Részemről ez mazochizmusig terjedő önfegyelmet igényelt.)

Hétfőn Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő beszélt arról, hogy „Brüsszel” antidemokratikusan hozta meg az Oroszország elleni szankciókról szóló és egész Európára nézve káros döntését, az Unió lakosságát senki nem kérdezte. Elsőként Magyarországon kívánja a politikai vezetés megtudni a nép véleményét, és egyedül hazánkban rendeztek eddig népszavazást ebben az ügyben.

Kedden egy másik kormányszócső magyarázta tovább a szankciók káros voltát. A népszavazás fontos ügy, mondta, egyben megjegyezte, hogy eredménye valószínűleg nem lesz hatással a további brüsszeli döntésekre – sajnos, ami sem nem szép, de főleg nem demokratikus.

Szerdán arról beszélt valaki fél órán át, hogyan próbálta Soros a 90-es években megkaparintani az egész magyar bankrendszert, majd hazánkra küldte a migránsokat.

Csütörtökön … már nem emlékszem. Egy idő után automatikusan kikapcsolt a fejem.

Évek óta figyelem a FB kommenteket. Értelmes emberek is képesek nyilvánvaló hülyeségekre hivatkozva zsinórban egyoldalú, gyűlölködő megjegyzéseket tenni, amin rendre kiakadtam. Egyfolytában azon tűnődtem, hogyan lehetséges ez. Mára érteni vélem. Nem emlékszem rá, hogy a 60-as/70-es években ilyen masszív agymosásnak lett volna kitéve a magyar rádióhallgató, TV-néző.

Szülőházam a Margit körúton az új házkezelőség és a szintén megújult lakóbizottság (számviteli ellenőrök, vagy mi is a hivatalos neve a tulajdonosi közösség érdekképviseletének) áldásos működése folytán rendezett és gondozott képet mutat. A lakás viszont eléggé lelakott. Első és felületes pillantásra minden olyan, mint régen, de, mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik. Egyes esetekben 100 esztendő alatt bekövetkezett állagromlásról van szó, más 40, ismét más egy-három-öt év alatt mondta fel a szolgálatot. Az összes előd és utolsó házastárs távozása óta semmiféle karbantartás, javítás (a megelőzésről nem is beszélve) nincs már legalább egy éve. Korábban az ilyesmit intézték az elődök, a ma itt egyedül élő rokonnak ilyesmivel nem kellett törődnie. Az állagromlást nem érzékeli, a felbukkanó hiányosságokba, ha feltűnnek neki, belenyugszik, a meghibásodásokkal megtanult élni. Minden jóindulatú tanácsnak csípőből ellenáll.

Egyrészről felelősséget érzek iránta, miközben fáj az állagromlást tehetetlenül nézni, másrészt be kell látnom, hogy ez az ő élete: a felajánlott segítséget beavatkozásként éli meg és visszautasít mindenfajta gyámkodást. A lényeg röviden összefoglalva: égető szükség lenne rá, de nincs igény.

Rezignáltam. Értem, megértettem, mégis lesújt. Valószínűleg idő kell még a megemésztéséhez, hogy meg tudjam egyáltalán fogalmazni, mi végett ez a keserűség, mi fáj ilyen nagyon. Talán a szülői ház elvesztésének 20 éve tartó lassú és feltartóztathatatlan folyamata, a rokoni szálak, a kapcsolat gyengülése, a lassú enyészetet árasztó környezet, az ország állapota, a lakosság mentális helyzete, ill. mindezek együttese. Miközben mindez nem sorsszerű.

Zsófi javasolja, hogy nézzem pozitívan. Szerinte eredményesek voltunk: több ponton átrágtuk magunkat a magyar bürokrácián (pl. sikeresen elértük, hogy a Vízművek elfogadja a már két éve beépített vízórát), kiderítettük a házkezelőséget, tiszteletemet tettem a lakóbizottsági tótumfaktumnál, néhány dolgot a lakásban Zsófi megjavított, ill. pótolt, apróságokat megszerveztünk, beszereztünk, felszereltünk. Maradék időnkben pedig élveztük az októberi aranyló őszt, és még Janó is kitűnően érezte magát.

Jómagam azon dolgozom, hogy felfelé ívelően tudjam látni a világló részleteket. Közben nosztalgiázom.

A szemközti, Gellért tér 3. sz. épület 3. emeleti saroklakásában éltek apai nagyszüleim 1935-45 között.

A Gellért szálló nappal

Addig is, míg "a Haza fényre derül", örülök a látványnak: Budapest az esti fényekben gyönyörű! És igyekszem távoltartani magamtól a kétkedést, hogy etikus dolog e ez a díszkivilágítás a mai energiaválságos helyzetben.       

 Gellért éjjel 

Budapest by night

 A vár báj nájt

És végül az ékszerdoboz  

Tekintettel a tekintendőkre, valamint az összes körülményt mérlegelve, továbbá tuggyuk-ki-miatt – egyszóval a ház ura már hetek óta készül, hogy reanimálja történelmi kályháinkat.

Első lépésként a zöld kandalló oldalán évek óta tátongó lyukat kívánta betömni. A tegnapi napon a pincében körfűrésszel mm-pontossággal megfelelő méretű téglát/követ vágott, azt behelyezte: passzolt, sőt, „saugend”, ahogy a német mondja, azaz hajszál se fér közé. Ezt követően körbeszigetelte a hetekkel ezelőtt beszerzett agyaggal. Majd begyújtott.

 „Und jetzt kommt΄s interessant”[2]: pillanatokon belül vágni lehetett  a füstöt, és ez nagyjából ugyanaz az állapot, amit a javítás előtt is már legalább egy évtizede tudtunk produkálni. De most máshonnan jött. Illetve nem tudni, lehet, hogy eddig is onnan. Honnan is?

Addig is, amíg erre fény derül, és mert jól felszerelt háztartás vagyunk, felhozta a ventilátort, meg a kétéltű víz/porszívót. Utóbbi fordított üzemmódban beszívja a levegőt és az ablakon át kilógatott csövön kifújja.

A képek sajnos nem tudják visszaadni a ventilátor pörgését, a szivattyú hangját, a kereszthuzatot és a füstszagot. Azt tessék hozzáképzelni.

De megint szerencsések vagyunk:

• Kint 15-16 C° volt. Plusz.
• Minthogy a füst konzervál, hosszabb életűek leszünk, ez már biztos!
• Én alapállásban és különösen, hogy a ház ura ilyen sokoldalú. Egyfolytában csodálom, hogy mi mindent tud és mi mindenre képes! (Közben végtelenül sajnálom, hogy ezt a nagy erőbevetést eddig csekély eredmény koronázta.)

Mára is maradt örömünk: 24 órával később még mindig tábortűzre és füstölt szalonnára emlékeztető szag uralja a földszintet. Tiszta nosztalgia.

A kutatást a füst eredetéről folytatjuk. Lehet, hogy egy kürtőszelepen múlik, amit még meg kell találni … De nem adjuk föl.

----------------------------------

[1] Azért az első, mert vélelmezhetőleg több is fogja követni
[2] Idézet Fritz Muliar osztrák konferanszié albumjából: rendszerint ezzel a frázissal vezette be az anekdota poénját. Jelentése értelemszerűen: Figyelj, most jön a lényeg!

A teremtés rám jutó koronájának hobbyja a biztonság. Az élet minden területén, de elsősorban műszaki tekintetben. A mindenféle általános energetikai fenyegetettségre való hivatkozással a tegnapi napon végre valóra váltotta régi vágyát és beruházott egy generátorba.

Mert bármikor megtörténhet, hogy kihagy az áramszolgáltatás – mondta. Ez ittlétem eddigi 47 évében kétszer fordult elő Berlinben. Bennünket az első malőr érintett csak – mintegy két óráig. Természetesen áram nélkül leáll az élet. Még telefonálni sem tudunk, a fűtésről nem is beszélve: a mai világban nemcsak a virtualitás, de a valóság sem működik áram nélkül. Úgyhogy érteni vélem a problémát.

Az ukrán háború mindenféle negatív következményei között néhány napja szerepel az a veszély is, hogy az esetleges megnövekedő áramfogyasztás – elsősorban a gázt, hovatovább fűtőolajat pótlandó – terén is ellátási nehézségek jelentkezhetnek. (Ezek azok a hírek, amelyeket a magyarországi média úgy tálal, hogy mi itt már megfagytunk, és ha még nem, akkor addig is éhezünk.) Nos, legalább erre lehet befolyásunk, így férjem elérkezettnek látta az időt, hogy többéves tervét tettek kövessék. És ha lúd, legyen kövér: nem csekély felárért valami kétéltű-féle csudaszerkentyűt vett, ami benzinnel és gázzal is egyaránt működik. De egyelőre csak benzinnel. Hogy a gázpalackkal miért nem ugrik be, az a műszaki titkok egyike – feltételezhetőleg adapterhiba – , de ahogyan a mondás tartja, „dem Ingeneur ist nichts zu schwör[1]”, így bízom benne, hogy, a BAUHAUS-nál teendő néhány további vizit után ez rejtély is megoldódik.

A benzines változatot azonnal bemutatta nekem, és hogy spórolós beállítás mellett négy liter folyékony energiával 10-12 óráig bírja. A tartály értelemszerűen szintén négyliteres. Csinos kis készülék, szép sárga, takarékos modusban elég halk is, egyszóval megszerethető.

Már csak egy kis gond maradt: hogy hol tartsuk. Mert, ugye, a benzint nem viheti be az ember a házba. A kerti sufni messzebb áll ugyan, de fából van, és különben is tele, tehát az nem jön számításba. 52 éves ismeretségünk alapján határtalanul bízom férjem mérnöki találékonyságában. Eddig mindig sikerült az összes veszélyt – legalább is biztonságtechnikai szempontból – elhárítania.

_______________________________________________________________________

[1] „A mérnöknek semmi sem nehéz” – kicsit elváltoztatva a rím kedvéért

Előre bocsátom, közgazdász végzettséggel rendelkezem, vállalkozóként 12 éves szovjet, ill. orosz kereskedelmi tapasztalat áll a hátam mögött, közel 30 éve vagyok ügyvezetője egy fűtéselszámolásra szakosodott berlini cégnek. Mindezek ellenére nem értem újabban a híreket. Vagy én lettem kevésbé fogékony az újra, vagy baj van a szakkifejezések használatával, mert egyre több fogalomzavarba ütközöm.

A legújabb az általam különben nagyon nem kedvelt ársapka kifejezés. Amit ez jelöl, azt korábban maximált árnak hívták. Akár ez vagy német megfelelője, a „Preisdeckel”: az én értelmezésemben olyan állami intézkedést takar, amikor a politikai hatalom szabályozó jelleggel beavatkozik a piaci folyamatokba és határt szab a belföldi áraknak. Erre példa, amikor a kormány szabályozza a benzin kiskereskedelmi árát, illetve az általam szintén nagyon utált és hazugnak tartott  kifejezés, a rezsicsökkentés körüli intézkedések. Hangsúlyozom: mindez a belföldi árakra vonatkozik. Mert az állam vagy kormány csak a saját területén bír erre befolyással, csak ott rendelkezik ekkora hatalommal.

Éppen ezért már napok óta nem értem, milyen ársapkáról ír a média, amit Ursula von der Leyen bejelentett volna a Gazprom vonatkozásában és ami nagy port kavart Putyinnál, valamint a kárörvendő magyar médiában. Alaposabb olvasás után rájöttem, hogy itt arról a közös nyilatkozatról van szó, amiben az EU közli, milyen maximális ár mellett hajandó orosz gázt venni. Csakhogy ez semmiképp nem ársapka, mivel az EU-nak nincs direkt befolyása az orosz árképzésre. Az Európai Unióban a szabad piac farkastörvényei uralkodnak, és azokat a kereslet és a kínálat szabályozzák: az eladó annyit kér az áruért, amennyit akar, a vevő pedig mérlegeli, hogy tud-e/akar-e ennyit vagy annyit adni érte. Ilyenkor szoktak még a piacon alkudni, sőt, hosszasabban alkudozni, aminek a végén vagy megszületik az üzlet vagy sem.

Az ársapka kifejezés ebben az összefüggésben határozottan félrevezető, mert azt szuggerálja, mintha az EU maga dönthetne egyedül ebben a kérdésben.

Másik gondom a média és a közvélemény reakciója. Az árképzést természetesen lehet véleményezni, lehet morálisan felháborodni rajta. Ezt tette Scholz kancellár a minap. A másik oldalon az eladó szintén kritikával illeti a vevőt, a maga szájíze szerint. Ez is folyamatosan történik. Lassan felhergelték egymást. A magánéletben is így zajlanak a viták, főleg összeveszés esetén. Mi ebben a meglepő?

Azt azért tudjuk, hogy az eladó itt – számunkra sajnálatos módon – monopolhelyzetben van és azt a maga szempontjából logikus módon messzemenően kihasználja. Ezt lehet morális alapon elítélni, de minek? So what? – rántja meg a vállát Putyin. Mi mást vártunk? Különben is, milyen morálról beszélünk ebben a lassan egész világot teljesen felforgató háborúban?

Továbbá nem Németország volt az a fél, aki már a konfliktus elején bejelentette, hogy meg akar szabadulni a szállítói monopolhelyzettől (amibe az elmúlt évtizedek során saját maga manőverezte bele magát)? Ezért nyilvánosan és hosszasan vitatkoztak azon, hogy mennyi idő alatt, de lassacskán és folyamatosan mindenképpen be akarja szüntetni az orosz gázimportot. Azóta is jönnek közlések, hogy milyen egyéb helyekről milyen mennyiségben, milyen ütemezésben és milyen áron sikerült helyettesíteni az orosz gázt.

Akkor mire fel ez a felháborodás afelett, hogy az amúgy eleve amorális Putyin, kihasználva monopolhelyzete maradék pillanatait, már most leállítja a gázszállítást?! Orosz részről nem teljesen logikus és kiszámítható reakció? Ami szerintem már a turbina-mizéria óta nyilvánvaló, szinte vártam. Ha úgy tetszik, versenyfutás az idővel. Hogy nekünk nem tetszik, az más tészta, de semmiképp nem meglepő.

Üzletemberként számomra annál furcsább az Uniós fizetési hajlandóság csökkentett ármaximumának bejelentése – pont abban a pillanatban, amikor nemhogy kevesebbért nem, de  többért sem: egyáltalán nem szállítanak az oroszok. A vevő vágya legitim és érthető ugyan, de monopolhelyzetben finoman szólva rendhagyó, az időzítés pedig végképp kontraproduktív. Hacsak nem üzletről, hanem inkább politikai pengeváltásról van szó.

Különben érdekes: itt a gázügyi reakciókkal, akárcsak a szankciókkal, mindkét fél a saját húsába vág. A kérdés csak az, hogy milyen távon melyik félnek fáj jobban, ki vérzik el hamarább. Természetesen a politikai vágyak – vagy ahogy németül mondják, a „Wunschdenken” – mentén a várható kimenetelről is különbözőek a vélemények.

Addig is, szerintem, minden abszolút logikusan, előre kiszámíthatóan, azaz várhatóan zajlik –  mondhatnám: „business as usual”, „szokásos üzletmenet”.

Elkerülendő a félreértést, sietek leszögezni, hogy Putyinról a lehető legrosszabb véleménnyel vagyok. Mindössze azt állítom, hogy felesleges dolog meglepetést mutatni egy messzemenően kiszámítható, úgymond, papírforma szerint alakuló helyzetben, a morális felháborodás pedig egy erkölcsi őrült, egy moral insaniti esetében nem vezet semmire.

A tapasztalat megmutatta, hogy a krízis mindig újabb innováció bölcsője – lásd pl. az 1973-74-es olajválságot és az alternatív energiahordozók kifejlesztését! A magam részéről valamilyen pozitív fatalizmus mentén bizakodó vagyok. Abszolút nem közgazdászra hajazó gondolat, de nem szégyellem: hiszek a „városi legenda”-mondásban, ami szerint „úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy”. Idézhetném még anyám bölcsességét is: „Kommt Zeit, kommt Rat” (Majd az idő eldönti). Addig meg csak bosszankodom a fogalomzavarokon. 

foto: Andreas Seidel /  www.freiepresse.de.)

Hetek óta foglalkoztatja a német médiát a 35 éve chemnitzi lakos, de 2017 óta Németországban illegálisan élő vietnami bevándorló, Pham Phi Son feje fölött lógó damokleszi kard, a kitoloncolás veszélye.

A következő történt: 1987-ben az akkor 29 éves fiatalember hazája és az NDK közötti vendégmunkás-megállapodás keretében elszerződött az akkori Karl-Marx-Stadt-ba. Ott érte a fal leomlása, majd a német egyesülés. Honfitársai 2/3-ával ellentétben lemondott a hazatelepedést támogató 3000 márka állami segélyről és maradt. 2016-ban megnősült, felesége szintén vietnami. A házasságból 2017-ben született egy kislány, aki ma öt éves.

Pham Phi Son 2016-ban hazalátogatott Vietnamba, ahol egy hosszabb kórházi kezelés miatt összesen 10 hónapot töltött, majd visszajött Németországba. 2017-ben útlevelet kérvényezett itt született gyerekének. Ennek kapcsán a hivatalban valaki alaposabban megnézte az övét. Kiderült, hogy illegálisan tartózkodik az országban, ugyanis ahhoz, hogy megtarthassa a tartózkodási engedélyét, hat hónapon belül vissza kellett volna térnie. Az ügyből bírósági eljárás lett, amelynek eredménye a jogerős kiutasító ítélet. Ez elől családostól egyházi segítséggel elmenekült, egy ideig más tartományban ismerősöknél bujkált.  

Ügyét felkarolta a chemnitzi katolikus egyház, a Szász Menekültügyi Tanács és sokan mások. Pártfogói a kiutasítást 35 év itt tartózkodás után messzemenően igazságtalannak és jogilag vitathatónak tartják, évek óta minden lehetséges intézményes módon küzdenek ellene. Időközben a „Härtefall-Kommission” (Kényszerhelyzeti Bizottság) elé került az eset, valamint a Szász Parlament is foglalkozott vele. Kérvényét eddig minden jogi fórumon elutasították. Jelenleg egy 80 ezer aláírást tartalmazó petícióval próbálkoznak kedvező döntést kikényszeríteni a Szász Parlamentből, hivatkozva az integrációs kötelezettségre – csekély eséllyel. A döntés a napokban várható.

Eddig a történet röviden.

A kép zavaros. Okleveles közgazdász felesége, Nguyễn Thi Quynh Hoa 2016-ban házasságkötési céllal legálisan jött Németországba. Itt látok némi diszkrepanciát az asszony beutazása és Pham Phi Son 10 hónapos vietnami tartózkodása között. 2017-ben itt született gyerekük, Emilia. Nem világos, hogy milyen alapon járna a kislánynak a német állampolgárság, amit az apa tisztázatlan jogi helyzetére való hivatkozással megtagadtak a hatóságok. (Arról nem szól a fáma, hogy férje kiutasításával megszűnik-e a feleség tartózkodási engedélyének is a jogalapja, az mennyi időre szólt, esetleg állandó-e, az asszony itt mivel foglalkozik, stb.)

Több eljáráshiba is előfordult – mindkét részről. Amikor Pham Phi Son látta, hogy nem tud visszatérni 6 hónapon belül, orvosi okokra hivatkozva a hanoi német követségen keresztül kérvényeznie kellett volna a tartózkodási engedély elévülésének felfüggesztését. (A férfi azt mondja, hogy érdeklődött telefonon, és megnyugtatták, hogy 30 év németországi lét után nincs veszély. Az állítólagos telefonbeszélgetést emberünk nem tudja igazolni. Ha valóban volt ilyen, akkor valószínűleg azt nem említette, hogy elutazásakor épp nem volt munkaviszonyban, aminek hiánya árnyalja a dolgot.)

Másrészt visszatértekor az útlevél-ellenőrzésnél fel kellett volna tűnnie, hogy lejárt a tartózkodási engedélye.

Az integrációs törekvés nem csak az államra nézve kötelező, hanem a betelepülőre is. És itt van még egy bökkenő: Pham Phi Son sajnos 35 év után sem beszél németül. Erről magam is meggyőződtem egy rádióriport kapcsán: még a legegyszerűbb kérdések megválaszolásához is tolmácsra volt szüksége. Hab a tortán az általa szorgalmasan lobogtatott – és a médiában is látható – papír az NDK-s időkből, ami igazolja részvételét egy kezdő német nyelvkurzuson, egyben azt is, hogy gyakran hiányzott, ha pedig jelen volt, akkor főleg hülyéskedéssel tűnt ki. Vagyis nem törekedett elsajátítani a nyelvet. Sem akkor, sem azóta.

Léteznek jogi szempontok és természetesen emberiek is. Ezek néha összemosódnak. Az is elképzelhető, hogy az illetékesek részéről a 2017 óta tartó könyörtelen szigor a hajdani, 2016-os útlevél-ellenőrzés során tanúsított hatósági hanyagság „ellensúlyozása”. A hivatal packázásait, persze sose vallanák be hivatalos helyen. Vitatható például, hogy a fellebbezési eljárás alatt mennyire jogszerű és valóban szükséges volt-e nyomban értesíteni Pham Phi Son akkor munkaadóját, egyben megvillantani, hogy a cég büntethető, ha egy illegálist alkalmaz. Ez azonnali elbocsátást vont maga után.

Emberünk amúgy rendben van. Munkaképes és dolgozni akar, a légynek sem árt, nincs aktája a rendőrségen, nem követett el semmilyen szabálysértést.

Népgazdasági szempontból nézve hasznos lenne, ha maradhatna: egyrészt nagy a munkaerőhiány a gasztronómiában, ahol Pham Phi Son korábban dolgozott. Másrészt minden gyerekre szükség van a ma munkaképes generáció nyugdíjának majdani kitermelése érdekében.

Jómagam csak annyit tudok, amennyi a médiából kiderült eddig. Ha rajtam múlna, szívem szerint azt mondanám, hogy maradjon. Különösen, ha arra gondolok, hány török, arab él itt szintén nyelvtudás nélkül, nem is beszélve a bizonyítottan bűnszervezeteket működtető libanoni klánokról, amiknek tagjai – szerfölött körültekintően – nem követtek el eljárástechnikai bakit a német bürokrácia útvesztőiben.

A történet kapcsán azonban elgondolkoztam: ez a szerencsétlen, horgon fennakadt ember mintapéldánya a párhuzamos társadalmaknak. Saját tapasztalatból tudom, hogy  Berlinben az elmúlt 10-15 évben egyre inkább vietnamiak dominálják a gazdaság bizonyos szegmenseit: a manikűrszalonok, virágüzletek, éttermek, gyorsbüfék jelentős hányadát ők üzemeltetik, ahol kizárólag honfitársak dolgoznak. A belső struktúrákról (munkaviszony, fizetési színvonal, munkaórák száma, társadalombiztosítás, stb.) kevés ismert. A környezet szemében szorgalmas, készséges, decens népség, nem vonják magukra a figyelmet. Mondhatni, elvannak, nincs baj velük.

Azt több nekifutásra sem tudtam eddig kideríteni, hogy milyen jogi alapon, milyen státuszban tartózkodnak Németországban azok közülük, akik nem NDK-s vendégmunkások és azok utódai, hanem az utóbbi 10 évben jöttek – emellett a tendencia növekvő. Ennyi családegyesítést nehezen tudok elképzelni.

A bizalmamba fogadott körömstúdió tulajdonosnője évtizedek óta él itt, ő az egyetlen, aki jól tud németül, de szűkszavú, ha az alkalmazottairól kérdezem. A négy év alatt, mióta odajárok, állandó látványos fluktuációt tapasztalok. Kivétel nélkül mindenki vietnami, korban 20-30 közötti, a férfiak – német kézben lévő körömstúdióban eddig még nem láttam férfi alkalmazottat – nősek, gyerekesek, családfenntartók.  Ez minden, amit eddig kiderítettem. Tudatlanságomnak legfőbb oka, hogy képtelenség velük értekezni: akár a körmös, akár a hozzá tartozó szomszédos virágüzlet eladója, az általam megkérdezettek nem beszélik a nyelvet. Az udvariassági közhelyeknél és a szakmai 20-30 szónál többre x év után sem futja. Ugyanez a helyzet a gasztronómiában is.

Meglehet, hogy mintavételem nem reprezentatív. Ennek ellenére látok egy párhuzamos társadalmat, ami a saját törvényei szerint működik. Érzékelhetően zárt világ, tagjai elkülönülnek, integrációra nem törekszenek. Ugyan nem tapasztalhatók negatív jelek,  ezt a kialakult új gettót a magam szintén migráns hátterével – elegánsabban fogalmazva nemzetközi éltrajzommal – mégis idegenkedve  figyelem.

Napok óta figyelem a médiában a véleménynyilvánításokat a botrányt kiváltott tanulmány kapcsán.

Őszintén szólva én örülök a felmérésnek. Elsősorban azért, mert régi tézisemet igazolja. Az a tény, hogy a nők végzettsége átlagosan magasabb a férfiakénál egyáltalán nem új: a reálisan létező szocializmusban ugyanígy volt, erre én már a hatvanas/hetvenes években felfigyeltem. Igaz, akkor inkább személyes tapasztalataim, szubjektív benyomásaim alapján, hisz΄ ezt annak idején nem mérték. Vagy ha mégis, akkor nem hozták nyilvánosságra.

Hogy messze ne menjek, a saját gimnáziumi osztályomban 25 lány és mindössze 6, azaz hat fiú tanult. Mondhatják akadékoskodók, hogy ez nem tükrözte az országos átlagot. Nyilván nem. Az évfolyamunkon az öt párhuzamos osztályban, ha nem is ennyire kirívó arányban, de több lány érettségizett, mind fiú.

1969-ben a Közgazdaságtudományi Egyetemen a velem együtt kezdett hallgatók között a nők aránya megközelítőleg 2/3 volt – annak ellenére, hogy a fiúk számára aránytalanul megkönnyítették a felvételi gátfutást. Mint megtudtam, nekik 12 pontra engedték le a lécet a maximálisan elérhető 20-ból, míg a lányoknak 16,5 volt a bekerülés alsó határa. Természetesen ezt sehol nem közölték hivatalosan. (Anyám barátnője akkoriban az egyik oktatásügyi miniszterhelyettes titkárnője volt, az ő kezén mentek át az egyetemi felvételik adatai.)

Tisztában vagyok vele, hogy az én tapasztalatom a budapesti Radnóti gimnáziumban és a Közgázon nem minősül reprezentatív mintavételnek. Ugyanakkor az ELTE  nyelvész szakán hasonló volt a helyzet, míg a természettudományi karon, a Műegyetemen fordítva. Nem volt lehetőségem az országos átlagot megtudni, mégis a továbbiakban, a munkahelyeimen, környékemen, a nagybetűs Életben tapasztaltak alátámasztották tézisemet, miszerint korosztályomban több a diplomás nő, mint férfi.

Annak idején azt gondoltam, hogy ez a szocializmus szándékosságot nélkülöző mellékterméke, ami nem csak Magyarországra volt jellemző, hanem az egész béketáborra. Ennek okát egyrészt a korábbihoz képest jobb esélyegyenlőségben láttam, hiszen a háború utáni kommunista berendezkedés következtében megnyílt a lehetőség a tanulásra azon rétegek, kisebbségek számára, amelyek azelőtt nem részesültek ebben. A nők egyértelműen az elnyomott kisebbséghez tartoztak. Szerepet játszhattak még tipikusan női – vagy annak vélt – karakter-tulajdonságok, úgymint szorgalom, kitartás, megbízhatóság, hosszabb távon terhelhetőség, stb.

Bármi volt is az oka, megállapítottam, hogy a végzettségi skála alsó fokán kialakult egy férfitúlsúly, míg a másik végén, a diplomások között egy női hegemónia. Ez a jelenség engem húszas éveim elején a párválasztás szempontjából érdekelt, a gyermekvállalás nem foglalkoztatott, noha a kettő kétségtelenül összefügg. A fent ecsetelt statisztikai tényen túl tovább színezte a képet, hogy a nők jelentős része hagyományosan a sajátjánál magasabb végzettségű partner választ, azaz „felfelé” megy férjhez – értelemszerűen ezek a férfiak „lefelé” nősülnek. (Pl. orvos férj, ápolónő feleség vagy a mindenki által ismert főnök-titkárnő-házasság kliséje.)

Ezen a ponton elnézést kérek a fenti, messzemenően nem píszí jelzőkért, de szüleim korosztályában ezek anno gyakran használt kifejezések voltak. Diplomatikusabb, értékközömbös szóhasználat sem változtatna a tényeken. Folytatva a gondolatot: eme párválasztási gyakorlat mellett még több képzetlen férfiak maradt szingli, ill. a skála másik végén az egyedülálló diplomás, doktorált, habilitált nők aránya még magasabb lett a végzettségi statisztika alapján várhatónál. Ugyanakkor ez a két halmaz nemigen talált egymásra. Már nem emlékszem, mikor jött a felismerés, hogy a diploma nem teszi automatikusan értelmiségivé tulajdonosát. Ennek ellenére a doktornő számára általában mégsem volt opció, hogy hozzámenjen a segédmunkáshoz.

(Persze országa, társadalma válogatja. Az NDK-ban több példát láttam arra, hogy a férj képzettsége alacsonyabb a feleségénél: pl. férjem rokonságában a diplomás közgazdásznő pszichológiai pluszképzéssel  HR-esként kinőtte magát a vállalatvezetés tagjává, a férje pedig a sörgyár sofőrje volt. Férjem szerint tipikusan szocialista, még inkább jellemzően keletnémet párkapcsolat. Ilyet Magyarországon nem tapasztaltam.)

Ez a diszkrepancia engem annak idején rendkívül foglalkoztatott. Más írás témája, hogy milyen szerepet játszott ebben a társadalmi elvárás, mennyire jár(t) párhuzamosan a nők általános foglalkoztatottsága, magasabb végzettsége és a családon belüli szerepváltozás, mennyire hajlandók a férfiak a családi terhek egyenlőbb megosztására, továbbá hogy néz ki mindez európai összehasonlításban.

Idáig tehát semmi meglepőt nem látok a közölt adatokban. Hacsak azt nem, hogy a rendszerváltás után 30+ évvel minden változatlan. Vagy ma újra olyan és (ezen a téren is) tovább él a szocializmus. Minden esetre dézsávű.

Nekem más tűnt fel:

• Először is nem értem: hogyan kerül a csizma az asztalra? Mi köze az Állami Számvevőszéknek a szociológiához? Miért ad ilyen kutatási megbízást?
  Meglehet, hogy itt, Berlinben, a mai Magyarországtól nyilván erősen elszakadva nem ismerem az ÁSZ feladatkörét. Mégis nehezen tudom elképzelni, hogy német megfelelője, a Bundesrechnungshof ilyen kérdésekkel foglalkozna.
  Utóbbinak – és eddig naivan azt gondoltam, az ÁSZ-nek is – az a feladata, hogy ellenőrizze és elszámoltassa az adófizetők pénzét költő intézményeket, a pályázatokon állami támogatást elnyert források helyes felhasználását, esetleg figyelje a globális nagytőke összefonódási kísérleteit, amennyiben fennáll a gyanú, hogy azok az állam számára fiskális hátrányt eredményezhetnek. (Hogy messze nem menjünk, pl. a Vodafone felvásárlását.) A társadalmi folyamatok szociológiai következményeinek vizsgálata, demográfiai kérdések nem tartoznak ezek közé.
  Világos, hogy valakiknek, esetleg a kormánynak vagy más érdekcsoportoknak közép- és hosszútávú céljaik miatt érdekesek ezek a folyamatok. De miért pont az ÁSZ a megbízó?
• Különbséget kellene tenni a felmérés, a nyers statisztikai adatok és az azokból levont(ható) következtetések között.
  A felmérés nem hibás. Ahogyan a meteorológiai jelentés sem. Hogy azzal aztán a megbízó mit kezd, az más kérdés.
• És valóban kérdés: Milyen következtetéseket von le a megbízó a kimutatott gazdasági, szociológiai, demográfiai trendekből? Azok hátrányos alakulása esetén mit kíván tenni?
  Erről akkor lehet igazán véleményt alkotni, ha tudjuk, hogy mi a megbízó célja.

Szociológiai elmélkedéseim közepette hajdanán engem nem az vezérelt, hogyan lehetne/kellene visszafaragni a kisebbségek kivívott jogait, teljesítményét. Inkább az érdekelt, vajon mi gátolja a fiúkat a továbbtanulásban, és ezt az akadályt hogyan lehetne elhárítani. Az igény és a jog a minél magasabb szintű tudás megszerzésére számomra alapvetés volt, azt evidenciának tekintettem.

Visszatérve az inkriminált tanulmányra és a levont következtetésekre: teljesen megértem, hogy a felvilágosult olvasó háborog. Eszükbe se jusson a nőktől elvitatni a nagy nehezen elért eredményeket! Ne akarják a karriert befutó ú.n. „gyengébb nemnek” (mi tudjuk, valójában ő az erősebb) szárnyát szegni, járomba fogni és újra a tűzhely mellé kényszeríteni! Ez ellen én is tiltakozom.

Viszont nem olvastam eddig arról, hogy mi akadályozza ma a férfiakat a tanulásban? Hogyan lehetne az elismerten rossz trendet megfordítani és a lemorzsolódókat felzárkóztatni?

De maradjunk egyelőre a miértnél. Ameddig a volt szovjet és NDK mintát követve jobban keres egy villanyszerelő, kárpitos, építőmester – a gáz- és vízvezetékszerelőről nem is beszélve – mint sok diplomás, akkor miről beszélünk? Világosnak tűnik, hogy az elnőiesedett, mert rosszul fizetett, pedagógusszakma felé miért nincs tülekednek a teremtés koronái részéről.

Nota bene, szintén érdekes lenne az értelmiség szellemi vezető szerepének eltűnéséről is olvasni egy tanulmányt: hogyan és miért vesztette el az azt megelőző 150 évben betöltött társadalmi etalon-funkcióját – nemzeti és nemzetközi összehasonlításban, stb.

De addig is nem a versenylovakat kellene száguldásukban elgáncsolni, hanem a földhözragadtak, lemaradtak alá lovat adni, és megtanítani őket lovagolni! Az vinné előre az országot. Feltételezvén persze, hogy a haladó világ, a fejlődés lenne a cél, amihez az út a kiművelt emberfő, a szuverén, önállóan gondolkodó, dönteni képes, felelős polgár kinevelésén át vezet.  

A Babylonban jártunk. A némafilmek vetítésére szolgáló filmszínház utolsóként nyílt meg a jellegzetes BAUHAUS-házban 1929-ben Berlin közepén. A különböző történelmi, gazdasági és kultúrpolitikai viszontagságok után a 90-es években társadalmi összefogás mentette meg a bezárástól. Mindmáig megmaradt az eredeti moziorgona, ami egyetlen Németországban. Programmoziként a Babylon elkötelezett a némafilmek felkutatásában és restaurálásukban, továbbá a technikai berendezés is segíti, hogy a némafilmek kedvelői itt hódolhassanak kedvtelésüknek.

De ez még nem minden! Három éve megalakult a Babylon Orchester Berlin,  világ eleddig egyetlen szimfonikus zenekara, ami a némafilmek zenekari aláfestését tűzte feladatául. A Babylonban évente rendszeresen megrendezésre kerülő némafilm-fesztivál mozijait kíséri ez a formáció.

Múlt vasárnap Fritz Lang osztrák származású német filmrendező, forgatókönyvíró és producer ikonikus filmjét, a Metropolis-t (1927) néztük itt meg zenekari kísérettel. Ez több szempontból is nagy élmény volt. Néhány évvel ezelőtt ugyanis Argentínában váratlanul felbukkant olyan eltűntnek vélt filmanyag, amivel a restaurátorok időközben kiegészítették az eddig ismert filmet. Az előadás a műhöz írt hajdani muzsika zenekari kíséretével igazi színházi élmény volt. Ezt a többi között a 2. rész (felvonás) után beiktatott 20 perces szünet is erősíteni igyekezett.

Annak ellenére, hogy az újabb bevágások, kiegészítések képminősége sokkal rosszabb – ezek felismerhetők a vetítés során a halványabb és csíkokkal teli filmkockák alapján – pontosan illeszkednek a mai „komplett” filmbe. Más kérdés, hogy az immár 180 perces mozi az én érzésem szerint túl hosszú, egyes jelenetekben sok az ismétlés – az eddigi változatban is. Így aztán az általam most először látott, de tartalmi többlettel nem járó kiegészítésekkel nettó két és fél óra nekem túl sok.

Feltűnt, hogy a korízlést tükröző politikai vagy eszmei mondanivaló, a lózung „a fej és a szív között kell egy közvetítő és ez a kéz” mai szemmel meglehetősen lapos. Ez természetesen nem von le a film nagyszerűségéből. A 95 évvel ezelőtt készült alkotás talán elsőként ábrázolta a gépesített világ csapdáit, amik aktuálisan ma is léteznek – gondoljunk csak a mesterséges intelligencia veszélyeire. A tömegek kizsákmányolása szüntelenül időszerű probléma. A multi fia és a pórnép lánya közti szerelem pedig a Hamupipőke óta a kasszasikerek elnyűhetetlen témája.

Engem minden alkalommal lenyűgöz a filmben ábrázolt nagyváros futurisztikus építészete, a közlekedés szinte jóslatszerű ábrázolása, ennek filmes kivitelezése. Akkoriban természetesen még nem volt digitális kamera, fotoshop és a kulisszák számítógépes segítséggel történő másolása, megduplázása, stb. A kameramunka emlékeztet Dziga Vertov szintén ebben az időben készült korszakalkotó, rendkívül jó állapotban fennmaradt (vagy kiválóan felújított?) Ember a felvevőgéppel (Человек с киноаппаратом) filmjére.

A fentiekhez nincs köze, de mindenkor élvezem, hogy állandóan velünk ül a 3. sorban Ernst Lubitsch. A német film hajdani, szintén ikonikus rendezője a szó szoros értelmében a Babylon mozi „beépített embere”. Ennek története itt olvasható.

Foto: Doris Spiekemann-Klass,   Forrás: Der Tagessspiegel

A Metropolis-t ebben a szezonban összesen háromszor vetítik zenekari kísérettel, így aki eddig elmulasztotta, az 28-án, vasárnap még megnézheti. Megéri.

A Vodafone Magyarország Zrt. központi irodaháza – Fotó: Jászai Csaba / MTI

Vagyok annyira közgazdász és kereskedő, hogy tudjam: egy adás-vételi üzlethez minimum két fél szükséges, továbbá az, hogy a kereslet és a kínálat összetalálkozzon. A Vodafone megvásárlásával kapcsolatban rengeteg hírt és részletet elolvastam, de valami homályban maradt. Nem az izgat, hogy mire kell ez a kormánynak és miért pont most, hogy mennyire rossz az időzítés, mert hogy pénz sincs, stb. Mindez felmerül ugyan az olvasóban, de 40 év szocializmus, majd a némi szünet után következett legutóbbi 12 tapasztalata alapján tudjuk, hogy egy autokráciában az ilyen fajta racionalitás nem szempont. Orbán céljai 12 éve nagyjából nyomon követhetőek, 2011-ben tett is olyan kijelentést, hogy szerinte feltétlenül szükség van nemzeti telekommunikációs társaságra.

Engem más érdekel. Nem írtak – vagy én nem találtam eddig információt a médiában – arra vonatkozóan, hogy a Vodafone miért adja el.

Általában a dolgok úgy történnek, hogy valaki pénzzé akarja tenni a vagyontárgyát, és felkínálja a piacon, ahol a vevő pont ezt keresi. Az árat a piac szabályozza, ahol hemzsegnek úgy az eladók mint a vevők. Az ilyen üzlet létrejöttekor beszélünk arról, hogy a kínálat és a kereslet találkozott. Az árat a versenyhelyzet, vagyis a piac szabályozza.

Más eset, hogy nincs eladási szándék, de erős a vételi igény. (Gondoljunk csak az inflációs időkre, amikor valaki megszorult helyzetében kénytelen megválni értékeitől, miközben az értékes perzsaszőnyegre, briliáns butonokra nincs valós kereslet – lásd még nagy/dédszüleink történeteit a batyuzásról: 1 cm aranylánc = 1 kiló liszt/zsír/cukor/stb.) Ebben az esetben a vételár szinte kivétel nélkül értéken felüli, miután a kereslet nagyobb, mint a kínálat.

A miértre békeidőben, állami és/vagy maffia-felvásárlás esetén azt szokták mondani, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott az eladó.

Nincs információnk arról, hogy a Vodafone eladásra felkínálta volna magyarországi üzletrészének a felét. Ha a magyar állam meg akarja venni, akkor az a piaci törvények érvényesülése mellett csak jelentős felárral volna lehetséges. Azt viszont megtudta a Telex, hogy „az ár nem kiemelkedő, de tisztességes”. (Érdekes különben a 10 szempont, amit a cikkíró vizsgál. Ezek között a 6. szól arról, hogy miért adta el a Vodafone. A kérdést a Telex sem tudja megválaszolni, csak találgat, céloz.)

A HVG 360-ban épp most olvastam az állami felvásárlások történetét, azok fajtáit, mikéntjét, a lassan kibontakozó és felismerhető mintát, előszeretettel előnyben részesített gazdasági szegmenseket, tulajdonosi kört, stb. A visszautasíthatatlan ajánlat már a címben megjelenik. Amennyiben a vételár nem kiemelkedő, kínálja magát ez utóbbi feltételezés.

(Közismertek az esetek, amikor a tulajdonos idegenkedett az eladástól és nem fogadta el a visszautasíthatatlan ajánlatot. Fél év múlva megismételték, de az ajánlat összege a felére zuhant. Közben ugyanis egész véletlenül kiszállt az adóhivatal, irreálisan magas büntetést kiszabva egy fiktív vagy formai hiba miatt. Mire azt kinyögte a cég, veszteséges lett és már papírforma szerint is csak a felét érte.)

Eme második, részletes elemző cikk alapján sem tudom, hogy miért fogadta el a Vodafone az ajánlatot. Meglehet, a multi portfóliójában a magyar piac csak egy légypiszok és racionális elgondolás alapján a cég nem akarja értékes idejét a magyar kormány és megbízói kekeckedéseinek elhárításával tölteni. Az is lehet, hogy az állami tulajdon részaránya mindenféle kiváltságokkal jár. Notabene, miért pont 49%?

Ha én a Vodafone-nak lennék, kivonulnék a magyar piacról. Persze, az üzleti életben a politikailag gerinces magatartás nem hoz hasznot. Egy multi eleve nem köteles nemes politikai célokat követni: a vállalkozás lényege a profit és nem a görög drámák sugallotta felsőbb értékek. Különben is Magyarországot egyelőre még nem támadta meg az orosz hadsereg, így nem kell ország-világ előtt politikailag színt vallani, mint Ukrajnában. És ott se teszi ezt minden külföldi befektető.

Csak zárjelben: az idei nyár a dézsávű jegyében telik. Másodszor nyaraltam Föhr szigetén, ahol végre sikerült kemény 16 C° foknál sok órát eltöltenem egy strandkosárban – ezzel régi álmom teljesült – és még fürödtem is.

Nem, nemcsak Föhr-ön, idén másodszor voltam Todiban is, ahol felfedeztem végre a szálloda úszómedencéjét, bár a hozzám hasonló „visszaeső bűnösök” azt állították, hogy már tavaly is megvolt.

Természetesen nem a swimming pool a dolog lényege, bár a társadalmi események egy része ott zajlott. De mielőtt erre rátérnék, sietek kijelenteni, hogy páratlan földi paradicsom az a hely, ahol reggelente a WC-n ülve ez a látvány tárul a halandó szeme elé:

Noha már lassan két hete itthon vagyok, gondolatban és szívemben még mindig ott: visszacsábít ez az umbriai kisváros. (Többen több helyen megírták már, hogy itt játszódik Szerb Antal „Utas és a holdvilág” c. regénye. Aki erről autentikus vezető segítségével többet akar megtudni, az jelentkezzen a Szerb Antal túrára.)

De nem, nem Todi maga, hanem az írótábor szelleme, a MESTER és a MESTERNÉ/NŐ szakmai felkészültsége, szuverenitása, odaadása, a szervezés és törődés és a társaság, az egymásra való odafigyelés, az írások színvonala, a sziporkázó humor az, ami vonz. A kitűnő olasz konyha, a jó borok csak hab a tortán.

A főtér: csupa reneszánsz

Az idei résztvevők 40%-a hozzám hasonlóan másodszor jött Todiba, így már az elejétől emelkedett hangulat uralkodott, legalább is mi, a visszaeső bűnösök nem nulláról kezdtük az ismerkedést, ami a többieknek is megkönnyítette kicsit a felengedést. Érdekes volt figyelni egymás írásait. A szövegekből részben visszaköszöntek a tavalyi novellák: a téma, a főhős, az összetéveszthetetlen stílus – szóval valami ismerős elem. Örömmel konstatáltam a fejlődést a tavalyi írásokhoz képest. Felvillanyozó, hogy a Péterfy-Akadémiának már több tanítványa eljutott az első könyvig, néhányan már a másodikon dolgoznak.  

Szieszta a mellékutcákban

Templombelső

Corpus Christi - szúnyogháló alatt

Tavaly az egyéni hang megtalálására fókuszáltunk. Azzal nem volt gondom. Idei téma a karakterképzés, amitől tartottam. Nehezemre esett nyolcezer leütés (kb. két és fél / három gépelt oldal) terjedelemben úgy írnom, hogy legyen benne cselekmény, leírás és párbeszéd is, miközben veséjéig belelátunk egy személyiségbe. (Tépelődésemet még korábban közzétettem az Akadémia Messenger-csoportjában és hasznos tanácsokat is kaptam sorstársaimtól. 67%-ban[1] megszavazták, hogy szóljon a novella a moszkvai titkárnőmről, szerepeljen benne még abortusz, pohár, orosz viszonyok, stb. Megfogadtam a tippeket. Bár a művi vetélést elhagytam, az eredmény mégis egész felmutathatóra sikeredett.

A karakterképzés mesterségbéli fogásairól a hét során érdekes és hasznos előadásokat hallgattunk Grecsó Krisztiántól, Durica Katarinától, tavalyi írótábori társunk és időközben első regényével a magyar irodalmi életbe gyorsan betört Havas Julitól, valamint Rácz Zsuzsától. Az újságírónőből a Terézanyuval az irodalomba valósággal berobbant írónő gyakorlatban is bizonyította nekünk, mi több: rajtunk keresztül, hogy lehetséges 10 perc alatt összehozni egy csattanós történetet karakterestől 1000+ leütéssel, ami ráadásul még jó is. Érdekes és felvillanyozó tapasztalat, ezúton is köszönöm Rácz Zsuzsának.

Alkotói kreatív szünet.

Ebben a pillanatban utált meg minket a szálloda: kiittuk a teljes Aperol-készletet, ráadásul tálcán a vízhez szervíroztattuk magunknak. Ezzel érzékelhetően túlléptünk minden megengedett umbriai polgári határt és tűrőképességet.

Ugyancsak érdekfeszítő, egyben tanulságos volt hallgatni, hogyan került hirtelen az ismeretlenségből irodalmi reflektorfénybe az utóbbi időben Durica Katarina, és 20 éve a Terézanyuval Rácz Zsuzsa. Annak idején őket is meglepte, de mára érthető, hogy minek köszönhetően lettek szinte pillanatok alatt híresek, sőt, hírhedtek és mit tett velük a siker.

Írni jó. Jól írni – egy dolog. A könyvpiaci megjelenés egy másik. Az esetleges sikerrel élni, … – nos, ez az igazságról szóló aranyköpést juttatja eszembe: nem elég, ha igazad van, azt ki is kell vívni, majd a kiverekedett igazsággal (inkább a hatásával) élni kell tudni.

Eddig se hittük, hogy könnyű a megjelenés a könyvpiacon. Tudtunk a saját kiadás és az ismert kiadók közti választás dilemmájáról – miközben nem az elsőkönyves szerző választ kiadót, hanem fordítva – ezek előnyeiről és hátrányairól. A könyv megjelenése, de akár a második, esetleg harmadik sem jelenti, hogy a szerző szögre akaszthatja eddigi pénzkeresési tevékenységét és innentől meg tud élni az írásaiból. A kiadott mű, ISBN-számmal, a maga fizikai valóságában elsősorban inkább a kóvedről szól, semmint anyagi haszonról. De nem a kiadók lefölözése a legelszomorítóbb. A sikeres szerzőnők beszámolói a könyvpiac farkastörvényeiről, az írótársadalom be(nem)fogadásáról, a kritika szerepéről, a még mindig férfiak dominálta irodalmi életről messzemenően felül- vagy inkább alul múlták minden addigi elképzelésünket. Miközben az egész jelenség annyira magyar és visszatérő, tipikus séma!

Ismét beigazolódott, amit már korábban is megállapítottunk, hogy az irodalom női foglalkozás. Akkor is, ha a köz- és elismert szerzők nagyobb hányada férfi.

Emlékszem, hogy tavaly komoly generációs különbségeket mutatkoztak a résztvevők között. Tátott szájjal figyeltem, hogy a 40 alattiak milyen nyíltan, őszintén írnak a női szexualitásról és fenntartások nélkül használják szövegeikben a beszélt nyelvet. Ehhez időközben hozzászoktam. Idén az tűnt fel, hogy mennyi elfojtott érzelem, fájdalom, abúzus, gyerekkori bántalmazás, trauma került felszínre, továbbá hogy német környezetemhez képest még mindig mennyire feudális a 21. századi magyar társadalom. A novellákban előforduló macsó férfiak, bántalmazó kapcsolatban élő vagy csak egyszerűen elnyomott nők, a társtalanság, a semmibe vett gyerekek, mint a női szerzőket elsősorban foglalkoztató témák aránya megdöbbentett. Miután az írás, mint említettem, női műfaj – akárcsak a múlt évben, a 18 résztvevő között ismét egyetlen egy férfi volt (notabene ugyanaz az egy) – már ez a tény is magyarázza a fajsúlyosan női problémákat, az alapvetően női szemszöget. Irodalomtörténetileg is érdekes lehet, hogy ezek az elmúlt 10-20 évben középpontba kerültek – jelesen a korábban említett női szerzők berobbanásával egyidejűleg. Még sokáig boncolhatnám, elemezhetném ezt, szerintem hallatlanul izgalmas jelenség.

Az idei fényképtéma

A mindenféle trauma, komoly téma ellenére a sajnos rekordsebességgel repülő hat nap hangulata vidám volt. Ehhez hozzájárult egy rengeteg kreativitást igénylő feladat: a résztvevőknek 4-5 fős csoportokban egy fénykép alapján, azt interpretálva, 10-15 perces időkeretben elő kell adniuk valamit. A műfaj szabadon választott: lehet vers, próza, dal, dráma vagy  vígjáték, képzőművészeti alkotás, film, … egyszóval bármi. Az egyhetes eseménysorozat csúcspontját képező versenyt végül 67%-os közmegegyezéssel nyeri a legjobb csapat. Díj nincs, viszont minden résztvevő automatikusan az Umbriai Független Magyar Köztársaság állampolgárává válik. (A kreatívok már tervezik az új és remélhetőleg az ENSZ által hamarosan elismert állam emblémáját, zászlaját, továbbá az írótábor logóját.)

Szektatagok

Már írtam az elején, hogy Todi vonzó. De mi a titka? Ezt többen is próbálták megfogalmazni. Elhangzott például pejoratív megjegyzésként, hogy ez egy szekta. Van benne némi igazság. Természetesen klassz a táj, a fizikai és a szellemi környezet: mindaz, amit már felsoroltam. A lényege azonban az évente megismétlődő csoda: az a folyamat, amelynek során a 18-20, mindenféle szempontból teljesen heterogén, mert életkorát, végzettségét, földrajzi lakhelyét, életútját  illetően nagyon különböző ember egy hét alatt baráti, bajtársi szövetséggé forr össze. És ezt megélni egy életre szóló pozitív élmény. Ezt tapasztaltam tavaly és ez megismétlődött idén is. És ez az, ami az év további 358 napjában megtart és erőt ad a mindennapokban.

1] Bármilyen vita esetén a 67%-os szavazás, azaz a kétharmad a MESTERNŐ szavajárása, amit napjában többször is idéztünk, sőt alkalmaztunk – nagy nevetések közepette.

A legtöbb német olvasóval szemben én nem kedvelem Wladimir/Vlagyimir Kaminert. Nyugodtan tessék engem megkövezni, de nem tartom irodalomnak, szerintem hatásvadász lektür. A szerző „a németek” – ha szabad ilyen klisé jellegű általánosítást használnom – mazochista vonására épít, és immár 20-30 éve tart tükröt az olvasó elé. Hol könnyed humorral, néha öniróniával ír az élelmes, ügyeskedő, jég hátán is megélő, egyben érzelmes, családcentrikus orosz emigráns szemszögéből, aki alapállásban másképp gondolkodik, él, cselekszik, mint a befogadó többség.

Megjegyzem, abban teljesen igaza van, és ez 47 éve Berlinbe érkezésemkor nekem is feltűnt, hogy német környezetem messzemenően biztonságra törekszik és hosszútávon tervez – szemben más országok polgáraival, ahol nem kevesen máról holnapra élnek, ahol nincs kiszámítható jövő, következésképp nem létezik ez a biztonságérzet és -tudat. Annak idején tátott szájjal hallgattam a tőlem teljesen idegen és nekem érthetetlen igényt, hogy sokan még harmincon innen és mindössze néhány éves munkaviszony alapján már kiszámíttatták maguknak, hogy egy emberöltő múlva, amikor elérik a nyugdíjkorhatárt, mekkora időskori ellátásban részesülnek majd. (Mit érdekelt annak idején, hogy mi lesz 40 év múlva! Azt meg kell előbb érni – gondoltam, mint jobbára mindenki a vasfüggöny mögött.) Tették ezt sokan, mert alapállásban bíztak abban, hogy az ország, Európa infláció nélküli gazdasági fejlődése, valamint ezzel párhuzamosan az ő szakmai karrierjük töretlen lesz. A feltételezés működött is több évtizeden keresztül.

Visszatérve Kaminerre: ami az orosz gázembargót illeti, 100%-osan egyetértek vele. Legutóbbi publicisztikájában rá jellemző módon elokvens könnyedséggel, mindenki számára érthetően magyarázza el, hogy a fokozódó mértékű gáz-zsarolással Putyin pont a fent említett német biztonságigényre épít.

Ezt turbózza fel a média, amikor energia-téren széltében-hosszában a német lakosság kétségbeesett önbebiztosítási igyekezetéről tudósít. Mintha már a nyári hőségben 33-35°C-nál is dideregnének. Ha hinni lehet az híreknek, akkor mindenki tűzifát vásárol. (Ez marhaság, hisz΄ a lakosság csekély részének van csak erre alkalmas kályhája). Magyarországon rémhírként terjed a középületekben nálunk elrendelt fűtéskorlátozás (mintha 19-20°C-nál meg kellene fagyni) és a kirakatok, középületek, szobrok éjszakai kivilágításának megszűntetése. (Valljuk meg, utóbbi szemet gyönyörködtető luxus, de semmiképp nem nélkülözhetetlen életszükséglet.) Megjegyzem, Berlinben a magyar média rémhírei és a hozzáfűzött, hol aggódó, hol kárörvendő fészbuk-kommentek kimondottan nevetségesek, vagy inkább szánalmasak.

Kaminer jól összefoglalja, hogy aggodalomra semmi ok, a gáztartályok 70%-os feltöltöttsége magasabb, mint a korábbi években, nem valószínű, hogy rekord hideg tél jönne, tehát a korlátozások mellett elegendő mennyiségű gáz és egyéb energia áll rendelkezésre.

Nem Putyin találta ki a gázimport csökkentését, hanem a német kormány, tehát gőzerővel dolgoznak az alternatívákon. A szállítás korlátozása, a turbina-cirkusz Kaminer szerint inkább a Kreml kétségbeesett kísérletére vall, semmint valós veszéllyel fenyegetné a német lakosság ellátását. Viszont az orosz elnök pontosan erre a (talán túlzott) német biztonságigényre épít, miközben az akció középtávon a kétkedők véleménye ellenére inkább az orosz gazdaságra nézve káros. Ülnek az eladatlan energiahordozókon, miközben a kitermelés csökkentése súlyos pénzekbe kerül, az új vevők, India, Kína felé pedig egyelőre még hiányzik a gázvezeték. Mindez, persze legyen Oroszország gondja.

Az viszont tény, hogy a nagyobb gazdasági kár az orosz nép torkán könnyebben nyomható le, mint a kisebb, de azért mégis jelentős inflációval párosuló recesszió a német adófizetőén. Putyinnak kevésbé kell törődnie a lakosság véleményével, mint az európai politikusoknak, akik négy évenként demokratikus választásokon mérettetnek meg, az álampolgárok pedig jogaik ismerete mellett nagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek.

Némethonban 20%-ot kell megspórolni ahhoz, hogy túlélje az ország az orosz importkiesést. Ennek felét a kormány a lakosságtól várja, akire a korlátozások nem vonatkoznak. A zöldpárti gazdasági miniszter bízik az áremelés önmérséklő hatásában, amúgy pedig számít a lakosság szolidaritására – joggal.

Pillanatnyilag úgy tűnik, mintha a klímaválság újabb és újabb katasztrófái nagyobb veszélyt okoznának középtávon, mint a gázmizéria.

Jómagam nem vagyok hajlandó kétségbeesni. Meglehet, hogy ez a velem született optimizmusból fakad, esetleg rövidlátó felelőtlen balkáni nemtörődömségből. Mégis: úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy. Emlékszem, hogy az 1973-74-es olajválság hirtelen mekkora innovációt váltott ki. Az alternatív energiaforrások felkutatása évtizedek óta folyamatos, mint látjuk, változó körülmények között, rentábilissá válhat a korábban nem annak tartott lelőhelyek kiaknázása, fokozódik a megújuló energiák alkalmazása, stb. A következő telet pedig az összes félelem és siránkozás ellenére ki fogjuk bírni. Nem félünk a farkastól.

Mindazonáltal nehéz időket élünk. A fentemlített német biztonságigény, ami a német gazdasági csoda kezdete óta sokáig töretlen volt és a folyamatos fejlődésbe vetett hittel párosult: nos, ez az, ami most megrendült. Itt 70 évig béke, gazdasági jólét és stabilitás honolt, ami egyedülálló az európai történelemben. Korábbi generációk mind megéltek legalább egy háborút és egy összeomlást, sokan kettőt is. Az emberek mégis hajlamosak arra, hogy ezt az időszakot nem különleges kegyelmi állapotként éljék meg, hanem mint normalitást, amibe a folytonos fejlődés mint automatizmus gyárilag bele lenne építve. A jót könnyű megszokni. Ugyanakkor nem váltottunk bérletet a folyamatos hegymenetre, erre a példa nélküli tartós jólétre nincs garancia, ez nem „jár” nekünk alanyi jogon. De gondoljunk bele: a gyülekező viharfelhők ellenére még mindig összehasonlíthatatlanul stabilabban állunk, mint sok más ország, ahonnan épp ide menekülnek, …

De ez egy másik eszmefuttatás témája.